Neubauer János emlékére

 

NeubauerJanos Florida

Neubauer János (1933-2015)

az amszterdami egyetem (University of Amsterdam) professor emeritusa, a Brit Akadémia tagja
2015. október 5-én elhunyt.

Végső búcsút 2015. október 10-én vettek tőle az amszterdami De Nieuwe Oosterban.

 

 ***

Neubauer János 1933-ban született Budapesten, kikeresztelkedett nagypolgári családban. A vészkorszakot egy Lehel téri házmester gondjaira bízva, az 1950-es évek elejét pedig egy Borsod megyei faluba kitelepítve élte túl. A Fasori Evangélikus Gimnázium diákjaként osztálytársa volt Thinsz Géza, Sükösd Mihály és Frenkl Róbert. A kitelepítés idején részben az ő segítségükkel sikerült, a lakhelyelhagyási tilalmat kijátszva, leérettségiznie Miskolcon, de az egyetemre több alkalommal is hiába felvételizett. 1956-ban sorkatonai szolgálata idején érte a forradalom. November elején hagyta el az országot, s meg sem állt Amerikáig.

Természettudósnak készült, irodalomtörténész lett. 1957-től a massachussetsi Amherst College-ban tanult fizikát, de a fizikusi diploma után doktori disszertációjában már a 18. századi természetfilozófia hatásáról írt a német romantikára, Schellingre és Novalisra. 1964-től a Princeton német tanszékén dolgozott, 1973-tól a pittsburghi egyetemen lett tanszékvezető, majd a Harvardon vendégprofesszor. 1983-ban az amszterdami egyetem összehasonlító irodalomtudományi tanszékének lett a vezetője. Itt dolgozott nyugdíjba vonulásáig, majd professor emeritusként haláláig. Számos magyar vendégdiák munkáját és beilleszkedését segítette.

Legfontosabb irodalomtörténészi művei (Bifocal Vision. Novalis’s philosophy of nature and disease [1971], Symbolismus und symbolistische Logik: die Idee der ‘Ars combinatoria’ in der Entwicklung der modernen Dichtung [1978], The Emancipation of Music from Language; Departure from Mimesis in Eighteenth-Century Aesthetics [1986]) az összehasonlító szemlélet kiemelkedő alkotásai, amelyekben egyedülálló szakértelemmel és érzékenységgel volt képes együtt látni természet- és humántudományokat, irodalmat és zenét, költészetet és filozófiát.

Pályája utolsó szakaszában fordult olyan témák felé, amelyek saját kulturális örökségének kérdéséhez is kötődtek. A 2004 és 2010 között szerkesztésében megjelent négykötetes kelet-európai összehasonlító irodalomtörténet (History of the Literary Cultures of East-Central Europe: Junctures and disjunctures in the 19th and 20th centuries), illetve a 2009-ban megjelent, az emigráció irodalmával foglalkozó tanulmánykötet (The Exile and Return of Writers from East-Central Europe) egyaránt régiónk nemzeti kultúrái közti, sokszor tudatosan elfedett vagy elfelejtetett, párhuzamosságok és kölcsönhatások feltárására törekedett. Rendületlenül hitt abban, hogy az irodalomtörténet-írás hozzájárulhat Európa keleti felének újra-kitalálásához, megújításához. A négykötetes szintézis bevezetőjében így írt: „nem csupán az irodalomnak, de a politikai kultúrának is javára szolgálhat, ha újragondoljuk a nemzetek fölötti kölcsönhatásokat. (…) Ahogy a nemzeti irodalomtörténet-írás hozzájárult a nemzetek kitalálásához, úgy Kelet–Közép Európa történetének megírása is hozzájárulhat a régió nemzetek fölötti képének megalkotásához”.

Halála nem csupán azért megrendítő veszteség, mert az utolsó időkig teljében volt szellemi erejének és munkakedvének, s mert végtelen tudása mellett kolléga, diák, tanítvány egyaránt mindig számíthatott végtelen kedvességére és segítőkészségére is, hanem főleg mert sokak számára ő volt az egyik legjobb ember a világon. 

MTA kutatói pályázatai

MTA központi weboldala

MTA kutatóintézet-hálózata