Nagy János 1732-ben Nagyváradon született. Iskolaévei után Győrben telepedett meg, s a jezsuita rend feloszlatása (1773) után e városban szolgált plébánosként, majd 1778-tól haláláig, 1803-ig a rábaközi Szany községben. Kortársai főként költőként tartották számon, s legsikeresebb kötete, a Nyájas Múzsa (Győr, 1790) országos hírnévhez juttatta. Egy egri szervita hitszónok, Szaitz Leó épp amiatt támadt rá egy kritikában, hogy papi személyhez méltatlan, erkölcsromboló és frivol verseket írt. A bírálat burkoltan nemcsak Nagyot célozta, hanem példaképét, az 1779-ben elhunyt, szintén ex-jezsuita Faludi Ferencet is, aki népszerűvé vált szerelmi dalaival valóban kitágította a magyar pap-költők kettős hivatásának határait. Nagy János egy pamflettel válaszolt ugyanebben az évben Az Oroszlány és a’ Nyájas Múzsa címmel, csúfot űzve a vitapartner keresztnevéből (Bécs, 1790), de Szaitz sem maradt adós egy szintén elég alpári gúnyirattal: Az Oroszlány revántsot ád a’ Nyájas Múzsának (Leopolis [Eger], 1790).

 

Nagy János Nyájas Múzsa 1790 OSZK

Nagy János Nyájas Múzsa (Győr, 1790) című kötetének címlapja (OSZK 815.549)

De vajon tényleg ennyire ártott az erkölcsöknek a kötet? Lehetett-e a szószéken kívül szórakoztató szándéka egy plébánosnak? Látni fogjuk, Nagy János semmiképp se a pogány erkölcsök szószólója volt, noha valóban tág baráti körrel bírt. Levelezett Révai Miklóssal, de a protestáns, szabadkőműves Pálóczi Horváth Ádámmal is. Nem volt kiemelkedő tehetség, de a vállalt feladatot jóízűen és szórakoztatóan teljesítette. Sosem fordult el papi hivatásától: könyvei borítóján „Szanyi Plébános”-ként tünteti fel magát,a falusi erkölcsökön őrködő pap szerepét egyesítve a szabadelvű világi íróval. Szaitz kirohanásait épp ez magyarázza: legalább titkolná pap mivoltát!… 

Nagy János többször hiába folyamodott a győri püspökhöz, hogy legalább kanonoknak nevezzék ki. Talán jezsuita múltja, talán a világias irodalmi hírnév is óvatosságra intették felettesét – így aztán csaknem három évtizedig maradt falusi plébános. Igaz, abban a faluban, ahol a győri püspök nyaralni szokott. A régi egyháziak (bármely felekezetből) gyakran élénk kapcsolatot tartottak a felvilágosodás kori világi kultúrával is, de a katolikus elit nagy részét érzékenyen érintette a rendek feloszlatása. Nagy János tehát nem megrekedt, hanem mintegy menedéket kapott szanyi plébánosként. Talán ezért hangsúlyozza: a zűrzavaros időkben fontos ragaszkodnunk egy kicsiny társadalmi hatókörhöz, a saját gyülekezethez, a sztoikus derűvel szemlélt lehetőséghez. Hasonló a sorsa Kresznerics Ferencnek (1766–1832), aki Alsóságon (Celldömölk) szolgált plébánosként harminc éven át. Nyelvészeti munkásságáért a Tudós Társaság tiszteleti tagjának választották, ám még a gigászi Magyar szótár (1831) címlapján is megemlíti, hogy ő „szombatheli megyebéli pap”, „sági plébános, kemenesali esperest”. Nagy János nem vágyott ilyen babérokra. Írni, ezáltal szórakoztatni és nevelni szeretett volna, s ebben komoly sikereket ért el.

Kerényi Olaf 1939-ben összefoglalta az életrajz fő pilléreit, de Nagy János kapcsolatai még biztosan tartogatnak kutatni valót. Művei a Három veréb hat szemmel köteten túl aligha részei a köztudatnak. Mégis érdemes néhány versét újraolvasni, épp amiatt, mert az erkölcsök viszonylagosságát nyugati minták nyomán a hazai közönség számára is élvezetesen közvetítette. Az 1790-es években az egyik legismertebb olvasmány volt a Nyájas Múzsa, s a Gunyoló énekek hamar elterjedtek a kéziratos énekeskönyvekben (némelyiket még évtizedekig énekelték), s bekerültek a váci Énekes Gyűjteménybe, bár a szerző neve nélkül.

Nagy János levelezett Pálóczi Horváth Ádámmal (1760–1820), a dunántúli protestáns irodalmi élet vezéralakjával is. Horváth tíz verses episztolát küldött neki (kettő nyomtatásban is megjelent, sajnos Nagy levelei nem kerültek elő). Barátja, az ifjú Csokonai 1798–1799-ben Csurgón vállalt tanári állást, legkésőbb ott megismerhette Nagy munkáit, de akár korábban is, hiszen a Diétai Magyar Múzsa folytatásaképp tőle kölcsönzött címmel, Nyájas Múzsaként akart új lapot alapítani.

Nyájas Múzsát egy fontos fordítás kíséri 1790-ben: az Udvari Kátó (szintén szanyi plébánosként jelölve az átdolgozót)Ekkortájt szinte minden „eredeti magyar mű” inkább fordítás vagy parafrázis, esetleg mindkettő; Nagy János is nagyszerű költőelődje, Faludi Ferenc örökségét viszi tovább. Balthasar Gracián című kötetét Faludi prózában magyarította, Nagy ezt faragja tovább disztichonokba. Az időmértékes verselést mintha nem érezte volna igazán sikeresnek, ezért a magyar hagyományba jobban illeszkedő, könnyebben megmunkálható anyag felé fordult. 

Nyájas Múzsa-kötetnek talán már a címet is furcsállották: nemigen tartozik egy idős falusi pap látókörébe sem a nyájasság, sem egy antik múzsa (aki ráadásul pogány és nő). A kötet elején, a Bé-mutató versekben szólítja meg:

 

Nyájas kis Múzsátskám
               Kelj fel, útnak indúlj!
   Ideje munkátskám,
             Hogy már egygyet fordúlj!


Szanyból a veszprémi püspökhöz, Zsolnai Dávidhoz (1743–1810) visz az útja, neki ajánlja a költő a kötetet. (Egy kicsit furcsa, lévén az ő közvetlen felettese a győri püspök. A kötet mindazáltal Győrben jelent meg, a Streibig nyomdában, a korszak egyik legjelentősebb magyar kiadójánál.) A Múzsácska felelete:

 

Ha kérded, mit tudok?
               Tudok énekelni,
   Pásztor sípot fújok,
                ’S mikor meg kell lenni,
   Sok rosz erkőltsöket
               Ki tudok fütyölni,
   ’S az Érdemeseket
               Ditsérni, betsűlni.
   Tudok nyájaskodni,
               És házasítani,
   Búbokkal bajlódni,
               Tántzra tanítani;
   Az új Polgárokkal
               Tudok keseregni,
   ’S tiszta Vénusokkal
               Tisztán enyelegni. […]
   Bár több illy Urakat
               Találnánk Hazánkban,
   Több ékes Múzsákat
               Látnánk Országunkban! (7–9) 

 

A Múzsa a gúny mellett örömteli perceket ígér. A költő főleg nyájaskodni akar, s az erkölcsnevelés csak mellékesen szerepel a terveiben:

 

Verset írtam, ’s írok
   Tsupán kedvetekért
Hogy valamit én-is
   Üdőt velek tölték,
Nevessetek tí-is,
   A’ mint én neveték. (11–12)


A kötetet a félresiklott erkölcsök bemutatása, kigúnyolása jellemzi. Ezúttal nem drámai-szószéki hangon, sokkal inkább évődve, fricskázva s akár dalszerű köntösben. Néhány „pásztori ének” kezdi a sort Faludi, Révai, Gessner és antik előképek nyomán, ebben hangsúlyt kap az ókor óta fontos udvarellenesség és a vidéki élet dicsérete. A pásztortól útbaigazítást kérő vadász a városba hívná új ismerősét, de az váltig állítja, jobb falun élni:

 

                           […] alatsony kunnyómba
Szinte úgy meg férek, ment vagyok esőktől,
 (A’ mi nékem elég;) ’s fergeteg szélvésztől. [...]
Vajmi sokat veszt e’ költésben a’ város,
Kihez képest mező semmibe se káros!
A’ ki meg elégszik mezei éltében,
Bóldog sorsát lássa e’ Pásztor’ képében.


III. Pásztor ének: Az el tévelyedett vadász, Révai után (30, 34)
 

Nagy János hangsúlyozza, hogy műkedvelőnek tartja magát. Bizonyára kapott azonban némi értő kritikát műveire; Révain túl más írók is biztathatták. Ott voltak asztalán egy tehetősebb kortárs literátor, Sándor István munkái, aki a hazai művelődés egyik elhivatott háttérembereként támogatta Révait és másokat. Hogy személyesen ismerte-e Nagy Jánost, nem tudjuk, ám a szanyi plébános kétségtelenül Sándor István név nélkül megjelent fordítását vette alapul a Gúnyoló versek ciklusához: Rabnernek szatirái vagyis gunyoló beszédei […] (Pozsony, 1786). Wilhelm Gottlieb Rabener (1714–1771) porosz jogász és író a 18. század közepén alkotott, összegyűjtött művei 1771-ben jelentek meg. Nagy állítólag nem beszélt németül, s ha Sándor prózai fordítása nyomán dolgozott, kettős szűrővel számolhatunk. 

 

Gottlieb wilhelm rabener

Wilhelm Gottlieb Rabener (1714–1771)

 

A Rabner-fejezet egyik fő témája a ruházat, s jól rímel azokra a költői-prózai írásokra, amelyek végigkísérik a 18. századi Magyarországot. Két nemzedékkel korábban, amikor a régebbi magyar nemesi viselet kikerült a divatból, kérdéssé vált, hogy miként őrizzük meg azt, ellenállva a külföldi áruk és divatok befolyásának. A század végén ez a nemzethalál és a függetlenség elvesztésének témájával keveredik, hol komolyan, hol ironikusan (Gvadányi, Mátyási, Csokonai). A fejezetet nyitó versben: 

 

Köz-mondásba vettük: Madarat tolláról,
Embert ismerhetjük az ő ruhájáról.
A’ ruha eszköze minden boldogságnak,
Tsak szép köntöst adjunk a’ balgatagságnak. […]
Húsz, harmintz esztendőt tölthetsz szolgálatban,
Fáradhatsz törvényes Haza hivatalban,
Más huszon négy óra alatt el készűlhet,
A’ módi ruhában, ki elődbe űlhet.

1. szatira: A’ ruházatról (75–76)


Ebből következik, hogy a társadalomban a leginkább tiszteletre méltó hivatás – a szabóké:

 

A’ kik szabják, ’s varják a’ Méltóságokat. [...]
Hogy a’ jó erkőltsek, az ész, és érdemek,
A’ szabónak szülő keze közt teremnek. (84)

  A Rabener-gúnyversek másik fő műfaja érintkezik Nagy saját dalaival, a házasságról szóló tréfás tanításokkal. S noha költőnk papi személy, mellőzi a szokásos bibliai példákat. Forrását abban is követi, hogy racionális, polgári problémákat vet fel. A sorozat nyitó verse: 

 

Azok ellen, kik ámbár magok vétenek a' Házasság' választásában,
még-is minden fogyatkozást az Egekre vetnek, mondván:
A' Házasságok Mennyekből rendeltetnek. (91)

 

Bizonyára normasértőnek tűnt egy plébánostól,hogy csakis magunkat okolhatjuk, ha rosszul választunk hitvest, s nincs benne isteni hatás. Mint írja, a keleti népek fátyolt viselnek, hogy elrejtsék asszonyaikat,

 
De ez nálunk talám a’ mint lehetetlen,
Úgy mind a’ két részről lenne tűrhetetlen,
Mert férfiak inkább rájok rohannának,
’S minden fedő fátyolt öszve szaggatnának. (100)
 

Nagy János ebben is az elfojtás káros hatását látja. Szerinte a párok találkozásának kitüntetett alkalmai nem elegendők: ha csak farsangkor látja egymást a fiú és a lány, bizonyosan elsietik a döntést, s végül a legrosszabbat hozzák ki magukból:

 

Nem lenne e tehát tanátsosabb ennél?
Ha olly szokás lenne minden némű rendnél,
Hogy a’ férfi a’ lány’ látogatásához
Ifjantan kezdene, ’s korán, szokna ahoz? (100)
 

A boldogtalan házasság ellen szólni sem papi szerep. A korai összeszokás, egymás jobb ismerete viszont az érzelmi alapú, polgáriasabb házasság felé mutat. Egy másik vers arra fut ki, hogy házasodjanak is fiatalon, persze a kellő előzetes ismeretekkel, mert akkor többet élnek majd együtt, jobban összecsiszolódnak. Ezek a felvilágosodás szavai: mások és önmagunk tisztelete, a tolerancia, amit költőnk az ifjúkori házasodás-eszménnyel ötvöz. Néhány szatirikus példa: az öregember, aki már a negyedik fiatal feleségét emészti el, vagy a hozományvadász orvos, aki özvegyasszonyokat vesz feleségül, majd hivatásából adódóan el-elteszi őket láb alól… Nagy az ifjakat inkább a verseskötet humorán keresztül szeretné tanítani, semmint papos szigorral. Meri engedni őket egymással lenni, amitől századok óta eltiltották őket. A házasság fetisizálása, a névmágia, illetve az azt övező fatalizmus a felvilágosodás mérlegén komikussá válik. Egy férfi például megfogadta, hogy csak Krisztina nevű nőt vesz feleségül (el is találta a legrosszabbat a kegyes név ellenére). Egy másik az első, vasárnap szembejövő hajadonnal akarta összekötni az életét. A templomajtóban egy rossz életű vénlányba botlott, akit így kénytelen volt elvenni.

Ám akár a laza erkölcs kritikájának tekintjük, akár kiegyenlítő, polgárias tendenciának – hogy végül az is társra talál, akinek erre nem volt esélye –, az ilyen választást mindkét költő kárhoztatja. Egy átalakuló társadalomképe villan fel, amely hátat fordít a kényszerű, butaságon alapuló boldogtalan házasságoknak. 

A sorozatot Nagy János saját, allegorikus verse zárja le (Szaitz Leó alpárinak titulálta és kigúnyolta). A Gatya-tóról szól, amely Szany közelében, a Rába-parton fekszik. Állítólag Marcal folyamisten parton hagyott gatyájából keletkezett, akit Venus rajtakapott a Rába nevű „víz-kisasszonnyal”, s büntetésből változtatta tóvá a gatyát.

Érdekes, ahogy a porosz, 18. század közepi polgári, protestáns jogász versei fél évszázad múltán egy kis dunántúli falu plébánosának átköltésében válnak magyarrá. A korszak ellentmondásait jól tükrözi a kötet, amelynek elején a rendek feloszlatása miatti kesergés hallatszik, vagyis a jozefinista rendeletek iránti rosszallás, míg a kötet végére odakerült az 1790 elején elhunyt II. József búcsúztató verse – talán csak így jelenhetett meg a néhol kifejezetten pikáns gyűjtemény.

 

Panier szoknya divatrajz trendmano.blog.hu

Két oldalkosaras buffán-szoknya egy 18. századi divatrajzon

 

Gúnyoló ’s más víg énekek..., Nagy János saját kisebb költeményei a Rabner-szatírák tanulságait mintegy újramondják, szcenírozzák s még egy pár visszásságot nevetségessé tesznek. A divatcsúfolók szerint fölösleges dolgokat tanulunk el külföldről, s drága pénzért veszünk kacatokat. A buffánt (puffos szoknyát, fardagályt) Nagy szerint azért találták fel, mert akik azt viselik, feslett erkölcseik miatt hamar teherbe esnek, de a hatalmas építmény mögött észrevétlenül hordhatják ki gyermeküket… Ráadásul egyáltalán nem módi ruhadarab, a szakácsnék is ilyet hordanak. A dajkaságot is fölöslegesnek tartja, az anyák nyugodtan szoptathatnák a babáikat, ám ehelyett 

 

Törpe kutyák a’ szobában
               Ugatnak, és vizelnek,
De a’ gyermek’ sírásában
               A’ Dámák részt nem vesznek. (190)

Itt szerepel néhány országos slágerré, közköltészetté vált vers: a farsangi dal, a Bakonyi Jutka! hol voltál, a közeli Pápa városának szépségeiről (lásd a veszprémi püspöknek szóló ajánlást…), továbbá a Bundás Geci házasodni régen akart már kezdetű tréfás házasító nóta, a Strassburger tánc dallamára. Tanulságuk közös: bátran nyájaskodjanak s bújjanak össze fiúk és leányok, ha örömüket lelik benne, úgyis házasság lesz a vége; hőseik felkerekednek, s a paphoz sietnek, hogy összeadja őket. Mert ennyiben a pap igenis felelős a jelen erkölcseiért. Akár úgy, hogy költőként az egyházi gyakorlattal olykor ellenkező álláspontot hirdet. Akár úgy, hogy a festők módjára mellékalakként beleírja magát a kötetbe: az ő feladata a házassági áldás. Ezzel Nagy János (Faludira és Révaira visszautalva) sokaknak példát adott a pap és a költő szerepének összehangolására. Alighanem Czuczor Gergely, Pázmándi Horváth Endre és mások is innen, e felvilágosodás kori falusi sikerkönyvből merítettek ihletet. Játékos, komolytalanul komoly világi verseikért mindannyian azt az áldozatot hozták, hogy papi karrierjük sosem ívelt magasabbra…

 

A szöveg bővebb változata a hévízi Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság gondozásában jelenik meg 2020 őszén 

Az erény című kötetben (szerk. Tar Ferenc).

 

Csörsz Rumen István

Felhasznált irodalom

Csörsz Rumen István, A kesergő nimfától a fonóházi dalokig: Közköltészeti hatások a magyar irodalomban (1700–1800), Irodalomtudomány és kritika: Tanulmányok (Budapest: Universitas Kiadó, 2016).

Horváth János, A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig [1927] (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1978).

Kerényi Olaf, A magyar irodalmi népiesség úttörői I. (Nagy János, szanyi plébános élete és irodalmi munkássága), Pannonhalmi Füzetek 23 (Pannonhalma: 1939).

Közköltészet 3/B: Közerkölcs és egyéni sors, s. a. r. Csörsz Rumen István és Küllős Imola, Régi magyar költők tára: XVIII. század 15 (Budapest: Universitas Kiadó, 2015).

Nun­qu­am au­to­res, sem­per in­terp­re­tes: A ma­gyar­or­szá­gi for­dí­tás­iro­da­lom a 18. szá­zad­ban, szerk. Lengyel Réka (Bu­da­pest: MTA Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ku­ta­tó­köz­pont Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet, 2016).

Perger Gyula, „A »Nyájas Múzsa« és az »Oroszlány«”, in Doromb: Közköltészeti tanulmányok 7, szerk. Csörsz Rumen István, 121–144 (Budapest: Reciti Kiadó, 2019).

Weöres Sándor, Három veréb hat szemmel, 1–2. köt., mts. Kovács Sándor Iván, Weöres Sándor: Egybegyűjtött művek (Budapest: Helikon, 20103).

Caesarea ma Izrael Állam területén található, hajdan pedig a Római Birodalom keleti provinciájához tartozott. A város érdekessége az, hogy kikötője a tengerfenék kikotrása után a nyílt tengerbe süllyesztett kőtömbökre épült. Azonban az Augustus császárról elnevezett kereskedelmi központ az alatta kiépített, minden képzeletet felülmúló csatornahálózatáról is híres volt, ha nem híresebb. Nem mindennapi nevezetesség, kétség sem férhet hozzá.

„A móló a tengerbe húsz rőfnyi mélységre süllyesztett óriási sziklatömbökön áll, átlagosan 50 láb hosszúak, 18 láb szélesek és 9 láb magasak; ennek a mólónak itt jobbra »hullámtörő« a neve; a másik mólón tornyokkal ellátott kőfal húzódik, mint láthatják.”

„Érdemes megnézni azt is, mi van a föld alatt – mondta Plotius. – Olyan szélesek és magasak a csatornák, s akkora termek vannak bennük kialakítva, hogy akár lakomákat is lehetne adni bennük, amikor a víz éppen alacsony. Párhuzamosan épültek, egy keresztcsatorna is összeköti őket, az eső és a szennyvíz könnyedén le tud folyni, dagálykor beárad a tenger, és az apály minden szennyeződést kimos. Nincs szükség rá, hogy emberi erővel takarítsák.

Alexandrosz élénk érdeklődést tanúsított a csatornák iránt, ő mindenképpen megnézné, ha lehet.”

„Maga a város a Kaisarea nevet kapta: a leggyönyörűbb anyagból épült, a legpompásabb művészettel. A föld alatti folyosók éppen olyan művészi alkotások voltak, mint a város épületei; némelyek, amelyeket egyenlő nagyságú helyiségek választottak el egymástól, egészen a tengerpartig értek; egy másik folyosó keresztben átmetszette a többit, úgy, hogy az esővíz és a lakóházak szennyvizei ide folytak le és a tenger vize kívülről betódulhatott, és így az egész várost tisztán tartotta.”

„Heródes [...] körös-körül oly nagy területet tűzött ki a kikötőnek, hogy elegendő volt egész hajóhadak befogadására, és húsz könyöknyi mélységben óriási sziklatömböket süllyesztett a tengerbe; a legtöbb 50 láb hosszú, 18 láb széles és 9 láb magas, de volt köztük ennél nagyobb is, kisebb is. Ez a gát, amelyet azért építtetett, hogy a tenger hullámainak csapásait felfogja, kétszáz láb széles volt; egyik fele arra való volt, hogy megtörje a hullámok erejét és ennek a neve »hullámtörő« volt; a másikon tornyokkal ellátott kőfal húzódott”.

 

Caesarea Maritima rekonstrukcio

Caesarea Maritima rekonstrukciós rajza (www.pinterest.com)

 

Az utóbbi két idézet Josephus Flavius A zsidók története című művéből, a megelőző kettő pedig Spiró György Fogság című regényéből való. Érdemes megfigyelni, amint Spiró átveszi Flaviustól a Nagy Heródes építette város és kikötő alapjaihoz tartozó méretadatokat, megtartja a kikötőt a tenger hullámzásától védő egyik gát nevét, sőt szó szerint is átemel a Flavius-hely Révay József készítette fordításából. Amott föld alatti termek, emitt föld alatti helyiségekkeresztcsatorna, a többit keresztben átmetsző folyosó. És vizek. Főleg a Kaisarea alatti s a kikötőbe torkolló csatornahálózat természetes öntisztulását elősegítő tengervíz, amely az ár-apály váltakozásnak köszönhetően könnyűszerrel kitakarítja a város alatti várost.

Van itt azonban még más is!

Pálóczi Horváth Ádám 1817-ben Bécsben kinyomtatott műve, a Rudolphias, az az a’ Habsburgi I. Rudolf császár’ viseltt dolgainak egy része ugyancsak hírt ad a Kaisarea alatti városról. Igaz, Horváth Ádám Akkaronnak nevezi a várost, mely a Bibliában a filiszteusok öt városa közül volt az egyik, és sokáig, egészen a 19. századig Caesarea Maritimával, a mi kikötővárosunkkal azonosították. Akkaront, azaz Ekront ma egy Tel Miqne nevű palesztin településre helyezik.

Horváth Ádám ebben a regényes-epikus művében I. Rudolf (1218–1291) német király dicső tetteit mondja el. Kezdve Rudolfnak az apja, IV. Albert (1188–1239) oldalán, a „bárók” keresztes hadjáratában való részvételével (1239) Horváth egészen addig viszi a cselekményt, míg  a Habsburg család megszerzi az Osztrák Hercegséget. Rudolf német királyi címéről nem is beszélve, amelyet Habsburgként első ízben ő bírhatott. 

A hat énekre terjedő epikus mű második énekében kerülnek elő a föld alatti alagutak. Rudolf apja, az előbb említett Albert halálos sebet kapott a muszlim sereg fővezérével, Abderamennel folytatott párviadalban, és elhunyt. Ezután papja, Majmon (vagyis a keresztény hitre tért Maimonidész[1]) segítségével tisztességgel eltemetik az Akkaron alatt rejtőző katakombákban fia és Mikó vitéz jelenlétében. Majd Majmon tovább vezeti Rudolfot társával, és megmutatja nekik a város ókorból megmaradt csalagútjait:

Mennek, és ott benn találnak keskeny és szük rejteket
’S két felé mind jobbra balra hoszszukás rekeszeket:
Itt ez, ugymond, Majmon, a’ nagy Tóba szűken megy belé,
’S nagy berek van a’ lyukánál e’ meg a’ tenger felé
Jó tová, de könnyü lejtőn; ezt is én a’ föld alatt
Vágatám-be, míg el-értem egy be-boltozott falat
Vagy tsatornát, kit Heródesa’ Király építtetett;
A’ Királyi várbul illyen két tsatornát vitetett
Ő le a’ tenger vizéig mint szemét-utat,[2] kiket
Tudtam én jól ’s Frideriktűl[3] el-nyerém az egyiket;
Ebbe bé vezettem ezt, és bé tömettem a’ fölit,
És alúl a’ szikla parton a’ ki-járásnak helit,
El tsavartam egy üregbe: erre lessz nekünk utunk
Majd, ha Akkaront be-tudja venni Jósi[4] ’s el-futunk.

 

keresztes eroditmeny IX. Lajos

 IX. (Szent) Lajos francia király által 1251-ben építtetett keresztény erődítmény maradványai Caesareában (Wikimedia Commons)

 

A tenger felé nyitott alagútrendszer vagy „szemét-út” s annak mellékrekeszeit összekötő keresztcsatorna tehát Horváthnál ugyanúgy szerepel, mint ahogy Flaviusnál, majd Spirónál. De hogyan is? Pontosan mit is látunk, mit ábrázol Pálóczi Horváth és Spiró ezzel a Kaisarea alatti Kaisareával? „Tényleg nagyszabású építmény. Minden épület bele van csatlakoztatva, a nagyobbak tíz-húsz rőf átmérőjű lefolyóval. Odalent az egész várost be lehet járni.”

Spiró regényének főszereplője, Uri, amikor a pénzszállító követséggel Kaisareába érnek, még bizonyos lelki nyugalommal gondolja magáról azt, hogy a Rómából Jeruzsálembe való utazása során világot látni jött. A 19 éves Uri számára Kaisarea remek helyszín az újabb tapasztalatszerzéshez. Itt szembesül nyíltan először a követség körül kialakult társaság ellenszenvével is, amelyet személye iránt tápláltak. Uriban Nagy Heródes unokájának, a zsidók királya címért magát kellető Heródes Agrippának a követét látják, mert Uri apja nagy összegű kölcsönt adott neki. 

Kaisarea pedig a római Judea provincia közigazgatási és katonai központja, a helytartó székhelye (aki éppen Pilatus), főváros, ennélfogva a politikai súlya sem csekély. Az itt megforduló zsidó, görög, egyiptomi és szír népek miatt nemcsak kultúrák, hanem a Római Birodalmon belül egymásnak feszülő érdekellentétek olvasztótégelye is. Újból Spiróval szólva: „Többe került a város odalent, mint amennyit látsz belőle idefent.” Minek van ára? A politikai feszültségek egymást keresztező salakútjainak, amit a Róma által fenntartott béke, a pax Romana sem túlságosan mos tisztára („áldott legyen” az emléke).

Spiró Kaisareája a hatalmi játszmák szimbolikus gyűjtőmedencéjeként ismerszik meg. Az egyik korai állomás azon az úton, amelyen az értelmiség (a távolra rosszul, de közelre kivételesen jól látó, több nyelven olvasó Uri) a saját bőrén tanulja meg, hogy képtelenség, hogy felülről lefelé ne határoznák meg életét a hatalmi viszonyok. A kérdés csak az, hogy hajlandó-e ezt Uri felismerni, vagy nem.

 

Caesarea Maritima ma Izrael

Caesarea Maritima ma Izraelben (researchgate.net)

 

Milyen a Pálóczi Horváth Ádám-féle Caesarea Maritima?

Horváth készséggel látja el olvasóját tudós lábjegyzetekkel, amelyek hosszabb-rövidebb tárgyi magyarázatokat fűznek a szöveghez. Ugyanakkor az a bőséges és sokféle műveltséganyag, amelyet a mérnök, jogász és bölcseleti képzettségű szerző mozgat ezekben a kitérőkben, kevésbé szolgálják az olvasó eligazodását. A gördülékeny, kalandos fordulatokban gazdag elbeszélés mellett a tudásmorzsákat halmozó jegyzetek csak elbizonytalanítják a befogadót, s felébresztik a kételyt: az író megkönnyíti-e egyáltalán az olvasó dolgát. Horváth Kaisareája amolyan Majmon vezette séta a tudományok útvesztőjében:

Mind az Ég’ Urát, az Istent, a’ közép örök tüzet,
Mint ama’ testtel közösset, még is a’ testtűl szüzet,
Mind eme’ testes világnak bő tenyésztető hevét
Mint mi Czibelével egyé tésszük e’ Vestánk nevét.[5]
Vesta’ Fő templomja most is, egy Kumani, hegybe’ fent
Áll, ’s van által-ellenében egy erős vár Derebent.[6]

Amíg Akkaron alatt Majmon így beszél, szinte nem is vesszük észre, hogy ugyanúgy befolyásolja a fiatal, történetesen talán éppen 21 éves Rudolf sorsának alakulását, ahogyan Uri Kaisareában kapizsgálni kezdi a hatalom alig ellenőrizhető viszonyainak meghatározó voltát. II. Frigyes halála s húszévnyi interregnum után ugyanis Rudolf fogja majd egyesíteni a német fejedelemségeket a túlságosan is a maga erejének megerősítésére törekvő II. Ottokár cseh királlyal szemben. Előbb azonban Rudolfot a német királyi cím (utódainak a német-római császári cím) megszerzéséhez az alázat próbája vezeti. A Szentföldről hazatérvén Ottokár szolgálatába kell állnia tanácsadóként, amire úgy látszik szellemi érzékenyítéssel már Akkaron alatt megkezdi Majmon a felkészülését. Pálóczi Horváth Rudolfiásában például a vallási tolerancia és az értelmetlen kereszteshadjárat gondolatát is Majmon közvetíti Alberten keresztül Rudolf felé.

 

Habsburg Rudolf Ottokar mellett

Habsburg Rudolf Ottokár holtteste mellett. Forrás: Moriz Bermann Alt- und Neu-Wien. Geschichte der Kaiserstadt und ihrer Umgebungenc. művének metszete, 1880. (Wikimedia Commons)

 

Kaisarea felszín alatti gyomra a kibogozhatatlan összefüggések, a saját sors vagy épp a politikai érdekek átláthatatlan viszonyainak rendszere. Így bízvást érdekesebb az, ami a felszín alatt történik, s ezért nincsen rálátásunk, vagy éppen ott történik meg velünk, s azért nincsen rá látásunk.

Hátul a’ nagy kripta’ végin áll egész nagy termetű
Barna tsont-váz, homlokán ez egynehány görög betű:
Mojra van, mellyel deákul Fatumot jelentenek,
Igy ma nálunk tsak halált egy nagy kaszával festenek.
Majmon ennek vég betűjin ujjal egyet nyomított,
Fordul a’ Bálvány, ’s magával egy nagy ajtót kinyitott.

Rudolf ekkor még nem is sejti, a második énekben, lent, Akkaron katakombáiban, hogy az ajtón túl Majmon a már halott édesapjához vezeti őt, s nemcsak ezt nem, hanem azt sem, hogy a Moira (’sors’, ’halál’) végbetűinek megnyomásával éppen az ő végzetére is nyomást gyakorolhatnak. Figyeljük meg: Rudolf végzete a kezdet betűjét, az alfát megnyomva indul. Ahogy Rudolf saját sorsával találkozik apja elvesztésében, úgy Uri is ugyanott, Kaisareában szembesül azzal, hogy társai ellenszenvével szemközt mindig is magára számíthatott, s egyedül maradt.

Ha a 9. századra Caesarea legendás kikötője feltehetőleg elpusztult, a 13. századra, Rudolf idejére igazán nem sok maradhatott belőle. Ha tehát ez így van, akkor persze gondolhatjuk, hogy amit Pálóczi Horváth megfestett, az úgy nincs. Akkor talán abban is reménykedhetünk, hogy úgy a Spiró megfestette Kaisarea sincs. Ráadásul ezt azzal is megtoldhatnánk, hogy az Urinál jócskán, évtizedekkel később élő Flavius leírása alapján készült ez a Kaisarea.

Felszíne tágas és ragyogó. Pompás, pezsgő nyüzsgése zsongító. Szinte nem látni, ami a felszín alatt elrejtve munkál. Ezt ábrázolták Pálóczi Horváth és Spiró ezzel a felszínes Kaisareával. Pontosabban: ennek a mérhetetlen távlatokra irányuló látványával ajándékoznak meg minket, olvasókat. A flaviuszi forrásszövegen keresztül így mégis feltárulnak előttünk Kaisarea mélységei. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát bennük.

 

Rédey János Gergely

 

[1] Mose ben Maimon (1138 k.–1204) középkori szefárd zsidó rabbi, orvos és filozófus.

[2] Szemét-ut, cloaca. Lásd ezeket a’ cloaca-ásásokat Jos. Flav. Ant. L. 15. c. 13. (Pálóczi Horváth saját jegyzete az 1817-es kiadásból.)

[3] II. Frigyes (1194–1250) német-római császár, Rudolf keresztapja.

[4] Muszlim fővezér, Abderamen féltestvére. Abderamen az Alberttel való, mind a kettejük számára halálos kimenetelű párviadal előtt reá bízza a főhatalmat.

[5] Némely Mythologusok Vestát és Cibelet egynek tartják; azt mondja hát Majmon hogy ez jól van; mert Cibelea’ testes világot ábrázolja, Vestá pedig annak lelkét az eredeti tüzet. Vesta eadem est et Terra; subest vigil ignis utrique / Significant sedem Terra focusque suam. Ovid L. b. Fast.

[6] DerebentDerbent, nevezetes tengeri Város a’ Kakas-hegyi vaskapuk alatt. Ez a’ neve volt é már neki akkor? azért nem hozom kétségbe, mert a’ DerbisekDerbices epitették, azok pedig még Plinius elött voltak a’ Kaspi tenger mellett. Plin. Hist, Nat. L. 6. c. 16 most Derbent 1722. tül fogva a’ Russus Servanianak fö varossa. (Pálóczi Horváth saját jegyzetei az 1817-es kiadásból.)

A huszonöt éves korától Balatonfüreden letelepedett, idejét részben gazdálkodással, földméréssel, részben irodalommal és tudománnyal töltő Pálóczi Horváth Ádám intellektuális és érzelmi életét jelentősen felpezsdítette, hogy 1788 kora őszén levelet kapott Kazinczy Ferenctől.[1] Ez volt a kezdőpontja egyre mélyülő és mind bensőségesebbé váló barátságának a fiatal, de a magyarországi szellemi életben akkorra már jelentős ismertséggel bíró íróval, akivel egyre sűrűbben váltott levelek útján cseréltek eszmét főként az irodalomról, a hazai kultúráról. Mire több mint egy évvel később sor kerülhetett első személyes találkozásukra Horváth kis házában Szántódon, már igen alaposan megismerték és szívből megszerették egymást. 

1. kép Pálóczi ház Szántód

 Pálóczi Horváth Ádám présháza és borospincéje Szántódon (a kép forrása: https://www.szantodpuszta.hu/programok/adam-pince/)

Ezért okozott igen nagy aggodalmat Horváthnak, amikor 1789 nyarán hosszú hetekig nem kapott választ barátjának írt leveleire. Aggodalma június végén mély bánatba fordult: egy közös ismerős Kazinczy halálhírét hozta. Fájdalmas gyásza azonban augusztus 7-én egy csapásra véget ért, amikor kézhez kapta az írótárs július 14-én kelt levelét, melyben arról tudósította Horváthot, hogy nehéz betegségen van ugyan túl, de sikerült kilábalnia belőle.[2] Kazinczy e levele nem maradt fenn; egyéb írásaiból azonban megtudhatunk néhány adatot a betegségére vonatkozóan. A Rothasztó forró-betegségem című, húsz évvel az 1789. júniusi megbetegedése után papírra vetett önéletrajzi feljegyzésében így számolt be a vele történtekről:

Szüntelen tartó hívatalbéli útaim, az azokon való rendetlen élés, leg-közelébb pedig a’ Szepes Vármegyei útam alatt eggy hónapig tartó szörnyű hőség meg-gyengítették egésségemet. Szemeimnek fejérjek tompa sárga vólt. […] 4a Jun. vissza mentem Kassára, ’s már 6a Jun. mellyemben hergést, más nap pedig borzasztó hideg lelést érzettem. Azonnal küldöttem Doctor Viczayért, mert valami belső sugallást érzék a’ felől, hogy betegségem suljos lessz. Negyed napon mi történt nem tudom. El-kezdettem phantasirozni…[3]

A beteg Kazinczy napokon át félrebeszélt, s édesanyja, aki végig ott volt vele, feljegyezte szavait, így az utókor számára is fennmaradt, milyen lázálmok gyötörték. Orvosa az a Kis-Viczay József volt, aki rendkívül nagy tiszteletnek örvendett a városban mind szaktudása, mind a bármely rangú betegekhez való emberséges hozzáállása miatt.[4]

2. kép Bust of Kis Viczay József medical doctor East Slovak Museum 2018 05 24 1

Kis-Viczay József korabeli szobra (Kelet-szlovákiai Múzeum, a kép forrása: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Bust_of_Kis-Viczay,_J%C3%B3zsef,_medical_doctor_-_East_Slovak_Museum,_2018-05-24.jpg)

Pálóczi Horváth 1789. augusztus 11-ei levelében arról ír, milyen hatalmas megkönnyebbülést jelentett neki a hír, hogy barátja életben van. A Kazinczyval történtek kapcsán röviden beszámol saját, nagyjából két és fél évvel korábbi élményeiről is:

Nyavalyád hogy nagy volt, tsak holt híredből is el kell hinnem […] Én éppen ollyan állapotban voltam most mint egy harmadfél esztendeje; tsak hogy az én nyavalyám más speciesü volt, és én nem phantazeroztam, de a’ szörnyű fájdalmak miatt nem is gondolkodhattam; senki sem hitte, hogy meg éllyek. Nyavalyám tsak harmadfél napig tartott, de kivált az utolsó fél nap egész esztendő volt– öt minutum alatt egésszen helyre jöttem…[5]

Közös tehát az élmény. Noha még fiatal a két író – nem töltötték be a harmincadik évüket sem –, már megtapasztalták, milyen szembenézni a halállal. De vajon melyik volt az a betegség, amelyik szinte végzetesnek bizonyult az egyikük, illetve a másikuk számára? Pálóczi Horváth esetében nem áll rendelkezésünkre semmilyen egyéb forrás; Kazinczy életrajzíróinál és a vele foglalkozó orvosi szakirodalomban ideglázról vagy tüdőgyulladásról olvashatunk.[6] Tüneteiknek egyéb, részletesebb leírása hiányában csak találgathatunk a fertőzés pontos típusát illetően, de nem lehet kizárni, hogy megbetegedésüket az influenzavírus valamely fajtája okozta. Ennek kapcsán idézzünk fel néhány adatot az influenzajárványok korabeli történetéből.

*

Pálóczi Horváth és Kazinczy fiatalkorában az 1782-es év volt az, amikor az influenzavírus kiemelkedően nagy pusztítást okozott szerte Európában, sőt az egész világon. A Magyar Hírmondó 1782. június 5-én (343) adott először hírt a betegség terjedéséről: „Az hidegnek és melegnek szüntelen való változásaiból következett hurutos nyavalya, melly Oroszországban kezdődvén Svéd, Dánus és Németországot általjárta, most közelebb Bécsbe (Pozsonyba s más helyekre) is elhatott.”[7] Ezt követően június 12-én (357–359) Ráth Mátyás már részletes tudósítást közölt arról, milyen intézkedéseket vezettek be a járvány miatt Bécsben, ahol a színházakat zárták be, és Csehországban, ahol a mezőgazdasági munkálatokat hátráltatta leginkább a betegség.

Az hideg és hév időnek szüntelen való viszontagságai felette sok munkát adnak az orvosoknak. Mert az onnét következett nyavalya, melyet is módi nyavalyának vagy (legelső eredetéhez képest) orosz hurutnak neveznek, úgyannyira elhatalmazott, hogy a bécsi lakosok szinte harmadrésze abban sínlődik. Múlt szombaton a mesejátéknak el kelletett múlnia, mivel a játékosok csaknem mindnyájan lebetegedtek.

Csehországban a mezei munka amiatt nagy hátramaradást szenvedett. Ez okra nézve a prágai orvosi rendnek megparancsoltatott, hogy annak okait, következéseit, és orvoslásának módját kinyilatkoztassa. Melyet is az megcselekedvén, ily ítéletet teve: 

1. Noha ez a nyavalya önnönmagában sem nem ragadós, sem nem halálos, mindazonáltal hamar halált okozhat, ha vagy azon kívül más nyavalyákban sínlődő embereket ér, vagy hevítő szerekkel avagy érvágással orvosoltatik.

2. Egyébképpen nem lehet s nem is kell elejét venni, hanem hogy mértékletesen éljen, s a híves időhöz képest meleg köntöst viseljen az ember. Mert csak onnan származott az hihetőképpen, hogy meg nem gondolván az időnek mivoltát, felette hamar nyári köntösbe öltöztek az emberek.

3. kép 18. századi gyógyszertár

18. századi gyógyszertár (a Fekete Sas gyógyszertár Székesfehérváron, a kép forrása: http://koszarhegy.szekesfehervar.hu/index.php?pg=news_19457)

3. Akin a nyavalya már rajta vagyon, azzal a nyavalyának kisebb, középszerű vagy nagyobb mértéke szerént, háromféleképpen kell bánni. Aki náthánál, rekedtségnél, köhögésnél, valami kis bágyadtságnál és főfájásnál egyéb nehézséget nem érez, annak elégséges némely izzasztó italokat, herbatét bővön inni, és meghidegedéstől őrizkedni. 

Akik ellenbe nagyon elbágyadtak, változva nagy fázékonyságot és hévséget, s főfájást szenvednek, nagy szomjúságot, nehéz lélegzetvételt, szorongatást, nem ehetést éreznek, azoknak előbb gyenge gyomortisztító orvossággal, azután az imént emlétett izzasztó italokkal kell élniek. 

Végezetre, ahol azon fájdalmak nagyobb mértékben vagynak és szegezéssel avagy szúró nyakfájással együtt járnak, ott, ha az orvos javallandja, kétszer eret kell vágni; ami annak utána hátramarad, azt annak mértékéhez képest vagy az első vagy a másod rendbéli eszközökkel kell eloszlatni.

Az 1782. június 15-ei lapszámból arról értesülhettek az olvasók, hogy a bécsi színházak még zárva vannak, mert a színészek többsége beteg. Július 6-ára megszűnt a járvány a császárvárosban, ám felütötte fejét Belgiumban, Franciaországban és Angliában, ahová a hajósok vitték be. Eközben Magyarországra is átterjedt, Budán, Pesten és sok városban és faluban is felbukkant a betegség (július 24., 450), melynek oka egy bizonyos Christan nevű bécsi orvos szerint az volt, hogy az 1781-es rendkívül meleg időjárás következtében megolvadt az északi sarkkör környéki jég, és ez „a levegőeget sok ártalmas gőzzel megtöltötte, melyet is azután az északi szelek mindenfelé elterjesztettek”. 
Szeptember 4-én jelent meg a tudósítás a Vas vármegyei helyzetről, ahol „oly igen erőt vettek némelly nyavalyák (kétségkívül nem egyéb, hanem az orosz nyavalya, melly az Ánglusoknál és olaszoknál Influentza nevezet alatt már régen esmeretes) hogy igen ritka ház, a mellybenn egygy, kettő, sőt néhol az egész háznép, vagy hideglelésbenn vagy vér-hasbann ne sénlődne” (549). A járvány őszre elült ugyan, de Ráth a november 23-ai számban még közölt egy érdekes adatot (725): „A nyáron volt hurutos nyavalya felől, mely egész Európát feljárta, s nálunk orosz hurutnak neveztetett, méltó még az emlétenem, hogy annak legelső eredete szinte Szína országban találtatott, melyre nézve az oroszok színai nyavalyának hívták.”

4. kép Map of China 18th century

Kína a 18. században (a kép forrása: https://www.sciencephoto.com/media/712820/view/map-of-china-18th-century)

Magyar Hírmondó közleményeiben figyelemreméltó egyrészt, hogy a korabeli tudósok a betegség kiindulásának helyszíneként Kínát jelölték meg, de a kór eredetére, terjedésének módjára nézve csak feltételezéseket tudtak megfogalmazni, tudományos magyarázat egyelőre nem állt rendelkezésre. Érdemes megfigyelni továbbá, mely magyarított elnevezésekkel illette a betegséget Ráth Mátyás. Az „orosz hurut” vagy „muszka nyavalya” megnevezések arra utalnak, mely országból került Európába a fertőzés. (Ehhez kapcsolódó további érdekesség, hogy a magyarba mind a 18. században ’betegség’ jelentésben használt ’nyavalya’, mind a mai értelemben már akkor is meglévő ’nátha’ szó a szláv nyelvekből, feltehetően a szlovákból került át.[8]) Nehezebb dolgunk van a június 12-ei közleményben szereplő „módi nyavalya” kifejezés megfejtésével. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy a ’módi’ jelző valamely külföldi orvos vezetéknevére utalhat. Bizonyos források szerint a 18. században egy Modi nevű olasz, illetve egy Moodie nevű angol-skót orvos is foglalkozott ennek a betegségnek a gyógyításával;[9] elképzelhető, hogy így kapcsolták össze nevüket a kórral. A betegséget akkortájt kezdték ’influenza’ néven emlegetni, ugyanis egyes tudósok a kedvezőtlen csillagállás negatív befolyására (olaszul: influenza) vezették vissza.[10] (Ma is vannak asztrológusok, akik összefüggést látnak a jelenleg pusztító világjárvány és az égitestek kedvezőtlen hatása között.)

*

Visszatérve a halál torkából megmenekült magyar írókra, érdemes megjegyezni, hogy egyrészt a betegségből felgyógyulva újult erővel fogtak hozzá az irodalom felvirágoztatásához, másrészt ihletőleg hatottak rájuk e tapasztalatok. Kazinczy már felgyógyulása után három héttel nagy lelkesedéssel osztotta meg Aranka Györggyel összehasonlító verstani nézeteit, s kifejtette, milyen nagyra tartja a korabeli francia költőket. Ehhez kapcsolódóan így fohászkodott: „Kegyes Rhadamantus, engedd-meg hogy én 300 esztendő múlva vissza térhessek országodból, ha akkor illy Magyar Verseket mutatnak Unokáink.” Ugyanis: „Most minden Verseink haszontalan hosszas tsevegés és kedvesség nélkül való kötött beszéd.”[11]

5. kép Pálóczi ház Balatonfüred

Pálóczi Horváth Ádám háza Balatonfüreden (ma a Ferencsik János Zeneiskola működik benne; a kép forrása: https://www.utazzitthon.hu/latnivalo/balatonfured/ferencsik-janos-zeneiskola-40763)

Horváth Ádám mind saját betegségének megtapasztalását, mind Kazinczy költött halála feletti fájdalmát irodalommá formálta át. 1789. augusztus 11-ei levelében arról is beszámolt barátjának, hogy harmadfél évvel korábbi, súlyos betegsége kapcsán arra jutott: „akkor vettem észre, hogy nagyon jó lett volna akkor meg halnom, mert a’ Lelkem igen jó állapotban volt, mert én azt hittem, a’ mit most is hiszek; hogy holtom után lelkemnek boldogsága nagyobb részént abban fog állani, ha el hitetheti magárúl, hogy ő jó és a’ betsületes Lelkek közül való volt.”[12]Az e levélben kifejtett gondolatmenet köszön vissza Horváth Psychologia, azaz a lélekről való tudomány című munkájában, melyen ebben az időszakban dolgozott. Kazinczy feltételezett halálának szorongató élményét pedig csak a barátja felgyógyulásáról való értesülést követően tudta versbe önteni.[13]

[…]

Nem rég keserűségemben helyemet sem találom,

Futok a’ sokaság elől; az életet utálom;

Hogy azt holtnak lenni hallom, a’ ki nélkül nem élek;

A’ ki ha más is, — de az én Lelkemnek testvér Lélek.

Músám szomorúságában fel-fogadta magában,

Hogy mind holtig tsak szomorú hangot penget szájában.

Gyász Innep napot szentele sírba zárt barátjának;

Sírjától távoly oszlopot emelt sírhalmának. –

[…]

Akár az influenza valamely fajtája döntötte le a lábáról 1787-ben Pálóczi Horváthot, majd 1789-ben Kazinczyt, akár valamely más betegség, mindkettőjüknek sikerült túlélni azt, s így kaptak még néhány évtizedet arra, hogy kifejtsék nagy hatású irodalmi, kulturális tevékenységüket. Mint tudjuk, Kazinczy egy másik pusztító betegség miatt, az 1831-es kolerajárványban vesztette életét, míg Horváth Ádám hatvanegy éves korában, 1820. január 28-án hunyt el – tüdőgyulladás végzett vele.

Lengyel Réka

 

[1] Kazinczy Ferencz levelezése, I, 1763–1789, szerk. Váczy János, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1890 (az alábbiakban: KazLev I), 220–223. 

[2] KazLev I, 408.

[3] Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete, s. a. r. Orbán László, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2009, 84; Kazinczy Ferenc összes művei, elektronikus kritikai kiadás,szerk. Debreczeni Attila, munkatársak Bodrogi Ferenc Máté, Orbán László, DOI: 10.5484/Kazinczy_Ferenc_muvei http://deba.unideb.hu/deba/kazinczy_muvei/text.php?id=kazinczy_onelet_0143_k

[4 ]Életéről, orvosi működéséről lásd Molnár Béla, Kassa orvosi története,Kassa, 1944, 83–109.

[5] KazLev I,414.

[6] Vö. Molnár, Kassa orvosi története, 95–96; Váczy János, Kazinczy Ferenc és kora, I–II, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012, 262–263.

[7] http://real-j.mtak.hu/1021/1/Magyar_hirmondo_1782.pdf

[8] Vö. a Magyar Etimológiai Szótárvonatkozó címszavait: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar-F14D3/

[9] Vö. John Moodie, On the Epidemic Catarrh Commonly Termed Influenza, in: The Medical and Physical Journal, 1804, 488–492; Heinrich Schweich, Die Influenza: ein historischer und ätiologischer Versuch, Berlin, 1836, 72; Patrick Cadell, John Moodie: Military Medical Writer of the Eighteenth Century, in: Journal of the Society for Army Historical Research, Vol. 22, No. 88 (Winter, 1943),148–153.

[10] Az ’influenza’ kifejezés eredetéről, használatáról, szinonimáiról a magyar köz- és szaknyelvben lásd Pais Károly, Influenza, in: Magyar Nyelv, 39 (1943), 3, 236–238. 

[11] KazLev I, 397.

[12] KazLev I, 414.

[13] KazLev I, 427–432.

 

Ahogy a következő 18. század végi radikális támogatáskérő gesztusokból látni lehet, a költők nem csak az édes anyanyelvükbe kapaszkodnak, hanem tőkés szimpátiát is igyekeznek szerezni különc életformájukhoz. A levelezéseket olvasva csak szorítani lehet értük, nehogy lemaradjanak, kiessenek, eltűnjenek, elkopjanak a kapaszkodásban. Nagy magyarságteljesítmény ez a kapaszkodás egyrészt. Az „adás” sem tekinthető éppen nemzetellenesnek másrészt. A kulturális-nyelvi alapkő letétele, a nemzet megalapozása: kapaszkodás és szerencsevadászat. „De maradjak a költészetnél, nevezetesen a Szózatnál: az nem lehet, hogy annyi szív.”

1798-ban Somogy vármegye határán több prominens költő üdvözölte a főispáni beiktatásra érkező Széchényi Ferencet, ugyanis április 6-án a vármegye főispánjává neveztetett ki. A grófot július 4-én iktatták be tisztségébe, ekkor többek között Pálóczi Horváth Ádám és Csokonai Vitéz Mihály köszöntötte; utóbbi épp akkor kapott tanári állást a csurgói gimnáziumban.

Csokonai, a kor egyik legjobb tollú költője nemcsak Széchényi főispáni beiktatására írt alkalmi verseket (A haza templomának örömnapja, A megkoszorúzott Virtus), hanem a gróf nejét is külön költeményben ünnepelte (Osiris és Isis). Úgy nyilatkozott Széchényi Ferencről és hitveséről, hogy ők voltak a legelsők, akik neki erőt adtak, és alkotásra bátorították. 

Kep1

 Csokonai Vitéz Mihály

Néhány hónappal előbb már kérte a gróf segítségét, amikor 1798-ban arra készült, hogy folytatja a Péczeli József halálával félbeszakadt Mindenes Gyűjtemény című folyóiratot. A bátorítás természetesen anyagi természetű „buzdítást” jelentett. Amikor Csokonai február 13-án Komáromból megírta a Mindenes szerkesztésével kapcsolatos terveit, egyúttal bejelentette, hogy Kleist Tavasz című verseskötetének magyar fordítását tervezi megjelentetni, amelyet a grófnénak névnapja alkalmából ajánlana.

Azt, hogy Széchényi Ferenc milyen rangú patrónusnak számított a korban, jól mutatja, hogy mindezek után, amikor Csokonai összes költői műveinek kiadására készült, arra is felhatalmazást kért Széchényitől, hogy neki ajánlhassa a kötetet.

Kep2

 A’ Tavasz fordításának címlapja és ajánlása Festetics Juliannának

Széchényi Ferenc az Esterházy és a Festetics család mellett az egyik legnagyobb dunántúli nemesi család tagja volt. Olyan meghatározó mecénása a kor irodalmi életének, akitől a legtöbb író támogatást kért. Vályi Andrásnak például, aki a Magyarország Leírása című művének harmadik kötetét neki ajánlotta 1798-ban, száz forintot küldött tiszteletdíjul. Vályi egyik segélykérő levelében megjegyzi: „Jól tudom én azt, hogy Excellentiád az ilyen esedezésekkel mindenfelől ostromoltatik, s mint a méhek, úgy tolongnak a szűkölködők az Excellentiád könyörülő kasához.” (1798. március 10.)

Csakugyan, a családi levéltár a kérvények tekintélyes gyűjteményét őrzi. Efféle kölcsönök nem egyszer kellemetlen levélváltásra szolgáltattak alkalmat. Így, amikor Décsy Sámuelt, a Magyar Kurir című folyóirat szerkesztőjét Széchényi fölszólította a kölcsönzött jelentős összeg visszafizetésére, ezt a választ kapta: 

„Felettébb megszomorodom, hogy Excellentiád, a ki másokkal az irigységig szokott jót tenni, másoknak ingerlésekre velem, mint a hazának leghaszontalanabb tagjával, úgy akar bánni. Míg élek, mindenkor bánom, hogy nemzeti nyelvünknek előmeneteléért csak pennát is fogtam kezembe.” (1793. december 6.)

Később a kölcsön egy részét letörlesztette. De hét év múlva könyörög, hogy mivel az előfizetők évről évre fogynak, a bécsi élet pedig mindinkább drágul, a még fönnmaradt, ezer forintot meghaladó összeget a gróf engedje el; amit az meg is tett.

A családi levéltár gyűjteményében olvasható az Esztergomban tanárkodó tudós nyelvész és költő, Révai Miklós 1797-es levele. Azt írja, minden baja onnan származik, hogy hajlandósága ellenére szerzetbe lépett, mert ettől fogva ezerfelé kellett küszködnie, hogy olyan életpályára jusson, amelyen „nyugalomban és jelesebben szolgálja hazáját”. Amíg azonban ezt elérte, más mindenféle nyomorúságba keveredett. Dolgozott az irodalom terén és belebukott. Győrben kilenc évig tartott fenn egy rajzoló iskolát, amire szintén ráfizetett. Ilyen adósságokkal jött Esztergomba is, éppen téli időben. Fizetését úgyszólván teljesen elnyelték tartozásai, úgyhogy alig bírt tengődni. Sőt nem volt elég, hogy rongyokban járt, hogy a szükséges könyveket sem tudta beszerezni, még hitelezőinek szidalmait is el kellett tűrnie. Révai levelében a következőt olvassuk:

 

„Kesergés, inség és tsaknem kétségbeesés az életem, a Magyar Literaturának űzésében naponként hűl buzgóságom, elhal minden elevenségem. Kegyelmes Úr! esedezem alázatosan, méltóztassék ezen inséges állapotomat kegyesen érző szívére venni. Elveszek egészen, ha tsak ollyan Nagyságok nem segítenek rajtam, kiket a Hazaszeretés a közjóért buzgódó jámbor fiakon való könyörületességre szokott indítani. Ezeknek számokban főképen a Kegyelmes Úrban vetem bizodalmamat. Méltóztassék kegyes jószántából valami segedelmet nyújtani, hogy tsak vagy egy részében is könnyebbüljön olly igen megszorult és elkeseríttetett állapotom. A Kegyelmes Úrnak nemesen gondolkodó Nagy-Lelke abban fogja gyönyörűségét találni, hogy Édes Hazájának bennem egy buzgón és hasznosan munkálkodó szolgáját fogja holtából ezen kegyes adakozásával új életre támasztani. Lekötelez magának egy olly jámbor szívet, a ki a háláadatosságot mind magában, mind nyilván holtig fogja legédesebb és legszentebb kötelességének tartani…" (Széchényiek családi levéltára: I. 9, III. 56)

 

Széchényi válaszát nem ismerjük.

Pálóczi Horváth Ádám és Széchényi Ferenc kapcsolata, és egy magyar nyelvű tudós társaság-tervezete egy jóval személyesebb és szorosabb főúr–tudós együttműködésnek tűnik, mint a hagyományos mecenatúra. Magyarországon a 18. század után még jó ideig az arisztokratákra támaszkodó, mecenatúrán alapuló kultúrafinanszírozás volt a meghatározó patronálási forma. Ez a kultúrapártolás a 19. századi európai kultúra jellemző formáihoz képest hagyományos, feudális típusú mecenatúrának tűnik, de olyan megbízásokra, kölcsönös szakmai együttműködésre is találunk példát, mint „egy magyar tudós társaság” alapítása.

Kep3

 Pálóczi Horváth Ádám

Pálóczi Horváth Balatonfüreden ismerkedett meg Széchényi Ferenccel. Széchényi Horváthnak szóló levelében kifejtette, hogy a költőket nemcsak munkájukban, de megélhetésükben is támogatni akarja. Néhány évvel később, 1792 utánról a további tudós-írói megbízások és közös munkák ismeretlenek kettejük között. 1793-ból kezünkben van két hosszú levél, az elsőben Horváth beszámolt egy Széchényitől kapott „földmérő munka” elvégzéséről, majd megemlítette nagy tartozását. És „könyörgött”, „hogy maga Excellentiád méltóztasson benne módot mutatni, hogy a kölcsönt eszemmel és két kezemmel leszolgálhassam” (1793. szeptember 24.). Horváth ezen további földméréseket értett; a gróf kutasi és soproni birtokainak felmérését kérte Széchényitől az adósság törlesztéseként – majd egészen 1798-ig nem tudunk több levélről. 

Horváth Ádám és Széchényi elhidegülésének oka pikáns, Horváth házának feldúlásával kapcsolatos történet. Kapcsolatuk csak 1800 körül szakadt meg véglegesen, ami arra enged következtetni, hogy a konfliktus az inszurgens-kérdéshez (is) kapcsolódik. Az 1800-as somogyi inszurrekciókor a parasztokból verbuvált gyalogos csapatok Nagybajomnál fellázadtak, megölték német vezetőiket, és feldúlták, kifosztották a környékbeli portákat. Ennek a fosztogatásnak esett áldozatul Horváth háza is, és ezért kért kártérítést Széchényitől, aki nem tett eleget kérésének. Úgy tűnik, ez után a kérés után nincs kapcsolat közöttük.

Kazinczy Ferenc írja levelezésében, hogy a Kassán megjelenő Magyar Museumot részvét hiánya miatt be kellett volna szüntetni, ha a költségek fedezését Széchényi nem ajánlotta volna föl. Széchényi ezen felül a szerkesztőt, Batsányi Jánost is támogatta.

Kep4

 Batsányi János

Batsányi János költő, a Magyar Museum alapító szerkesztője, a francia forradalom eszméinek híve szintén kölcsönért folyamodott Széchényihez. Batsányit letartóztatták a Martinovics-mozgalomban való részvétel gyanújával. A perben tisztázódott ugyan, mégis egy évi börtönre ítélték a mozgalom feljelentésének elmulasztása és nyíltan hangoztatott elvei miatt. Börtönbüntetését a budai, majd a kufsteini börtönben töltötte. Szabadulása előtt ír Széchényinek. A kölcsön megtérítését csak abban az esetben ígéri, ha „valaha boldogabb állapotba jutna”. És hozzáteszi: „Ha előbb el kellene mennem az élők közül, hogysem eleget tehetnék kötelességemnek, enyhítse meg Excellentiádnak valamennyire ebbéli kárát az a gondolat, hogy, amint tőlem kitelhetett, én is igyekeztem szolgálni annak a Hazának, a melyért áldozatokat tenni Excellentiádnak szokássá vált.” (1796. szeptember 27.)

1795 után mind Széchényi, mind Festetics György kevésbé támogatta köréhez és egyszerre a szabadkőműves körökhöz tartozó írókat. Az addigi szoros együttműködéshez képest a jakobinus szervezkedés leleplezése, a szabadkőművesség betiltása, majd a résztvevők bebörtönzése után csak szórványos adataink maradtak a főúri támogatásokról. Ennek egyik fő oka lehet, hogy a főurak igyekeztek elkerülni a végleges császári-uralkodói kegyvesztést a Martinovics-mozgalom leleplezése után. A következő író- és költőnemzedéknek pedig már gyakran más eszközökkel kellett kivívnia országos tekintélyét...

Mészáros Gábor

Felhasznált irodalom:

Fraknói Vilmos és Soós István, Gróf Széchényi Ferenc: 1754–1820, 2. kiad, Milleniumi magyar történelem: Életrajzok (Budapest: Osiris Kiadó, 2002).

Kazinczy Ferenc, Levelezése, szerk. (I–XXI:) Váczy János, (XXII:) Harsányi István, (XXIII:) Berlász Jenő, Buda Margit, Cs. Gárdonyi Klára és Fülöp Géza, (XXIV:) Orbán László, (XXV:) Soós István (Budapest–Debrecen: 1890–2013).

Lengyel Réka, „Egy titkos, de azonban nem alattomban való nyelvművelő társaság”, in Magyar Arión, szerk. Csörsz Rumen István és Hegedüs Béla (Budapest: rec.iti, 2011), 33–39, http://rec.iti.mta.hu/rec.iti/Members/szerk/pha/06-Lengyel-MagyarArion.pdf.

Mészáros Gábor, „Tudós társaságok és donációs mecenatúra a 18. század végi irodalomban : Széchényi Ferenc mint Pálóczi Horváth Ádám patrónusa”, Irodalomtörténeti Közlemények 123., 6. (2019): 772–781.

Olofsson Placid, Gróf Széchenyi Ferenc irodalompártolása, Pannonhalmi füzetek 26 (Pannonhalma: Balatonfüredi Nyomda, 1940).

Szilágyi Márton, A költő mint társadalmi jelenség: Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói, Ligatura (Budapest: Ráció, 2014).

Jean-Jacques Rousseau semmilyen személyes összeköttetésben nem állt hazánkkal. Életének egyetlen epizódja, amelyben tudomásunk szerint magyar emberrel szorosabb barátságot kötött, Sauttersheim Ignáchoz köthető. A Vallomások 12. könyvében Rousseau svájci bolyongásait mondja el, 1762 júniusától 1765 októberéig. Ebben az időben sok emberrel ismerkedett meg, de „Sauttern” báróról ír a legmelegebb hangnemben:

Nem hagyhatom említés nélkül köztük az egyetlent, amely kellemes volt, és amelybe valóságos szívbéli érdeklődést vittem bele: egy fiatal magyarnak az ismeretségét, aki néhány hónappal érkezésem előtt telepedett le Neufchâtelben, s onnan átköltözött Môtiersbe. Sauttern bárónak hívták a vidéken, és ezen a néven kapott ajánló levelet Zürichből is. [...] Minthogy franciául még nem tudta kifejezni magát, latinul beszélt vagy írt nekem, én azonban franciául válaszoltam; a két nyelv összevegyítése nem ártott meg társalgásunk folyékonyságának [...]. Személyét áthatotta a tisztaság, beszédét a végtelen illemtudás – megvolt tehát benne a jó származás minden jele, s ezért sokkal inkább becsültem, semhogy ne szerettem volna.

kép1

Rousseau egykori lakóháza Môtiersben

Később Rousseau-t arra figyelmeztették, hogy a fiatal magyar egy kém lehet, akit a francia kormány állított mellé, hogy francia területre csalja. Rousseau úgy döntött, nem hisz a pletykáknak, és bizonyítja, hogy jól választott barátot. Mégis csalódnia kellett, ugyanis „Sauttern” állítása, mely szerint vissza kell utaznia Magyarországra, mert ott van rá szükség, hazugság volt. Legközelebb már Strasbourgból lehetett róla híreket hallani. Egy strasbourgi ismerőse írta meg Rousseau-nak, hogy az ifjú barát elcsábította feleségét, tönkretette házasságát. Az is kiderült, hogy nem „Sautternek”, hanem Sauttersheimnek hívják.

Világossá vált, hogy nem is annyira erkölcsös, mint ahogy azt hangoztatta. Alighogy elutazott, a môtiers-i kocsma szolgálója bejelentette, hogy gyereket vár tőle. Ezt az ügyet Rousseau-val közösen levelezés útján eltusolták, azonban Rousseau itt már végérvényesen csalódott benne.

Vallomások szerint Sauttersheim Strasbourg után Párizsban próbált szerencsét, ahol egyszer az ott átutazó Rousseau-val is találkozott. Az utolsó információ róla az, hogy Strasbourgban halt meg. 

De ki volt Sauttersheim, hogyan és miért ment Svájcba, hogy a nagy francia gondolkodóval kapcsolatba kerüljön? 

Életét levéltári dokumentumok, illetve a neufchâteli könyvtárban fennmaradt Rousseau-kéziratok között fennmaradt levelek mesélik el. Miután elhagyta Svájcot, több levelet küldött Rousseaunak.

Sauttersheim Ignác (1738–1767) pesti patrícius polgárifjú, jómódú család egyetlen gyereke. A Sauttermeister család régi, nemesi rangú kereskedőcsalád volt Budán és Pesten, amelynek tagjai egy jó századon át előkelő, vezetőszerepet játszottak Buda szabad királyi város kormányzatában. Az ifjú Sauttersheim Ignác iskoláit valószínűleg a jezsuitáknál végezte, további tanulmányairól nincs adatunk. Felsőbb tanulmányokat is folytathatott, mivel műveltsége Rousseau számára is lenyűgöző volt, és előkelő származását soha nem vonta kétségbe. 1760 tavaszán került Pozsonyba, Mária Terézia ekkor nevezte ki a pozsonyi kamara fogalmazójává. A kinevezési okiratban az egyik feltűnő dolog, hogy a királynő Sauttersheimt motu proprio, királyi jóakaratából nevezi ki kamarai fogalmazóvá. Nem tudjuk, hogyan jutott ehhez a ritka kitüntetéshez, talán apja érdemeinek és befolyásának tulajdonítjuk. A pozícióhoz azonban nem járt nagy jövedelem, apja pedig – valószínűleg korábbi költekezései miatt – csak szerényen látta el a pozsonyi élethez szükséges költségekkel. Uzsorásokhoz folyamodott, így egyre jobban belemerült az adósságba. Bécsi látogatásai alkalmával beleszeretett Mária Terézia udvarhölgyébe, Hieronymus Carolinába. Mulatozásai, a gyakori Bécsbe való utazások ugyancsak sok pénzt emésztettek fel. Hieronymus Carolina lánya, Pichler Kornélia Emlékirataiból tudjuk, hogy a királynő nem adta áldását a frigyre. Hogy Mária Terézia kegyét evangélikus vagy református vallásra térése miatt veszítette el, csak feltételezés. 1767-ben katolikusként halt meg, katolikus szertartás szerint temették el. Bizonyára könnyelmű életmódja sem tetszett a kiralynőnek. 

Pozsonyi éveiről még azt tudjuk, hogy az evangélikus ifjak, a Gesellschaft der Freunde der Wissenschaften péntekiösszejöveteleit látogatta, ott felolvasást is tartott. A pozsonyi tudós társaság 1752-ben kezdte meg működését, amelynek kezdetben leginkább a német nyelv ápolása volt a feladata, a későbbi törvények azonban a hazát illető tudományok művelését tűzték ki célul. A felolvasó estek előadói között találjuk többek között Kempelen Farkast, Kastenholz és Skollanits pozsonyi orvosokat, evangélikus lelkészeket. A tudományos dolgozatok között több a felvilágosodás hatását tükrözte. A ránk maradt három szöveg közül az egyik a soproni kőszénről szól, a másik a Hell-féle selmeci bányagépről, a harmadik pedig, amely Sauttersheim Ignácé, Sicambriáról. Sauttersheim Kempelen Farkassal haláláig tartotta a kapcsolatot. Valószínűleg már a pozsonyi ifjak társaságában is szó esett Rousseau-ról, s a fiatalok között többen jól ismerték a francia nyelvet.

A felhalmozott adósságok 1762 decemberében Pozsony elhagyására kényszerítették Sauttersheimt. Erről egy levelében így írt Rousseau-nak: „Minden oldalról szorongatva, reményemet elvesztve, szökésben kerestem menedéket.” A pozsonyi városi tanácsnak ez ügyben való eljárásáról csupán Sauttersheim ingóságainak elárverezéséről szóló jegyzőkönyv maradt fenn. Az árverés ezen ingóságokra 1763.július 5-én kezdődött. A bútorok, edények, ruhák és könyvek (mintegy 150 kötet tudományos mű, főleg jogi, politikai, filozófiai témájú könyvek) eladása 594, 27 forintot jövedelmezett.

Sautersheim további élettörténetét Rousseau-val váltott leveleiből ismerjük. 19 levele maradt fenn, ezek közül 8 latin, 11 francia nyelven írva. A bennük leírtakból rekonstruálható élettörténet megfelel a Vallomások leírásának. 

Schaffhausen, Zürich, Neufchâtel érintésével érkezett Môtiersbe, azzal a céllal, hogy Rousseau személyes tanításai segítségével visszatérhessen az erény és tisztesség útjára. Négy hónapig maradt itt, majd Strasbourgba ment. Ezen a ponton azonban megszakadnak a levelek. 1764 májusában ismét hírt adott magáról: Párizsból írt, és hosszú levélben mondta el Rousseau-nak életének történéseit, viszontagságait. Bevallotta a Pozsonyban, és a Rousseau-val szemben elkövetett hibáit, bocsánatát kérte és őszinte szándékát fejezte ki a megjavulásra. Párizsba azért ment, hogy német nyelvtanítással, és francia iratok fordításával keresse kenyerét, de minden törekvése meghiúsult. Rousseau felajánotta segítségét, 10 aranyat akart neki küldeni, de ezt Sauttersheim csak vonakodva, később fogadta el. Az volt a terve, hogy ha jobb irányba fordulnak dolgai, Rousseau-hoz megy Angliába, vagy ha ezt az egészsége nem is engedi, legalább falura költözik, Montmorencybe, ahol Rousseau legfontosabb műveit írta, és ahol szelleme élénken él.

kép2

Emléktábla a Jean-Jacques Rousseau Múzeum falán (Môtiers)

 

Ez a terve sem sikerült, így 1765. január második felében visszatért Strasbourgba. Itt egy könyvtár rendezésében segédkezett, s beiratkozott az egyetem jogi karára. Utazásait folytatta, többször feltűnt Párizsban. 1767 decemberében halt meg. Rousseau későn, egy év múlva értesült haláláról. Egy barátjához címzett levelében megható szavakat szentelt emlékének.

Vallomásokban így fejezi be Sauttersheimről való visszaemlékezését: „a szerencsétlen fiatalember sorsán szánakozva továbbra is azt hiszem, hogy nemeslelkűnek született, és hogy romlott viselkedése csupán azoknak a helyzeteknek a következménye, amelyekbe került.”

 

Az írás forrásai: 

Rácz Lajos. „Rousseau magyar barátja”. Akadémiai Értesítő .......(1912): 395–399.

Rácz Lajos. „Rousseau és Sautersheim”. Értekezések a nyelv- és irodalomtudományok köréből, XXII/6 (1913).

Szelestei Nagy László. „A pozsonyi Gesellschaft der Freunde der Wissenschaften (1752‒1762)”. In Tanulmányok a 17‒18. századi magyarországi művelődésről, 99–120. Pázmány Irodalmi Műhely, Lelkiségtörténeti tanulmányok 20. Budapest: MTA‒PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport, 2017.

 

 

Dóbék Ágnes 

Az Attraktor Kiadó a közeljövőben adja ki Intra Hungariam sorozatának következő, tizenhetedik darabját, az Állatokat és embereket gyógyító fortélyok című kötetet. A kézirat, amelynek anyagát a kötet tartalmazza, magántulajdonban van, így a kiadás lesz a módja annak, hogy anyagát az olvasók megismerjék. 

A kézirat több tekintetben érdekes, sőt szokatlan. Részben igen gazdag gyűjtés (több mint 600 lap, közel 1600 recept), részben igen szépen készült írásmű (szép vonalú, díszes betűkkel írva, a lapok keretezve, számozva, a címek nagyobb betűkkel, középre rendezve), benne még egy állatorvosi ló is fölbukkan, egy szépen rajzolt lófigura, rajta a megvágható erek jelölésével; magyarázatukat a szöveg tartalmazza. Némiképp tudatos gyűjtésre vall, hogy több recept szövegében némellyek így vagy úgy csinálják megjegyzéssel a lejegyző megörökített más, eltérő eljárásokat is. A gyűjtött anyag meglepően egynemű;a saját használatra készült kéziratok vegyes anyagával ellentétben a gyógyító receptek és gazdálkodási tanácsok nagy száma mellett elenyésző a más témájú receptek aránya, s azok is inkább a kötet végén, az Appendixben helyezkednek el. A kéziratíró sokszor igen alaposan, részletesen magyaráz, sokkal részletesebben, mint ahogy az ember önmagának ír; szinonimákat használ (pl. „metélni vagy vagdalni”, „amelly füvet sikárlófűnek hínak, s tálmosó fűnek is”), s olykor a hangja is mintha a nyilvánosságot célozná: „Vetésnek idején igyekezzék minden gazdaember, hogy…”, „Minden gazdaember, hogy üszög ne légyen a mezőn termő életében, igyekezzék azon, hogy…”. A könyv szokatlanul szép kivitelét, anyagának gazdagságát és relatív homogenitását talán a közzététel szándékával magyarázhatjuk.

001

 

Néhány forrását sikerült meghatározni. Tartalmaz egy részt (mintegy 80 receptet) az ifjabb Heltai Gáspár Regiomontanus-kiadásából (Cisio, azaz az asztronómiai tudománynak rövid értelemmel való leírása, Kolozsvár, 1592), amelyet a kiadó megtoldott egy lóorvosló, időjárási és asztrológiai hiedelmeket tartalmazó résszel. A mű 1797-1806 körül is megjelent (Pest, Landerer); a másoló alighanem e kiadásból használta föl a 44. részt (Lovak betegségiről való orvosságok)Több recept végső soron Melius (Juhász) Péter Herbáriumából (Kolozsvár, 1578) származik, de nem közvetlen másolás eredménye. Az összeállító számos más kéziratos forrást is használt, így például Horhy Miklósnak, a két Rákóczi György méhesmesterének művét (Tractatus de apibus, Várad, 1636); ennek magyar fordításai kéziratokban terjedtek, nyomtatásban csak 1866-tól jelentek meg a különböző kéziratos változatok. Ezen túl a szöveg szoros és bonyolult rokonságban áll több más, a sorozatban már kiadott orvosló kézirattal, elsősorban a 18. századiakkal (a legtöbb egyezés Tseh Márton Miscellaneájával és a Madách-Rimay-kézirattal mutatható ki, ezek szövege a sorozat 15. és 16. kötetében jelent meg), és több recept származik főúri közegből, kettő bizonyíthatóan az Erdődyek udvarából. 

A kézirat további érdekessége, hogy az emberorvosló receptekhez képest szokatlanul nagy az állatgyógyító receptek aránya (853/386). Ugyanígy, még a példátlanul gazdag anyaghoz képest is nagy, a százat meghaladja a bájoló imák, ráolvasások, varázscédulák és bűbájos cselekedetek száma. Alkalmaz evangéliumi szövegeket kórságos betegre; némelyik ráolvasás mellett ceruzával ott áll: „Ima”; a 307., 498. sz. receptek pedig címükben is imádságnak nevezik szövegüket. Ember gyógyulásáért való ráolvasást tíz recept tartalmaz; állatért mondandó szöveget tizenegy, de akad növényért szóló is. 

Ízelítőül közlünk egy-két rövidebb ráolvasást:

  1. Torokfájás

„Föld édesanya, én teneked mondom, először annak a torkában erős pörös torok ereszkedik, torok gyékja, béka levelegje, nyak fogja, oszoljon, romoljon benne, meg ne maradhasson erős, pörös torok gyékja, béka levelegje, nyak fogja, disznó szakája, kelevénye oszoljon, romoljon Istennek hatalmábúl, Bóldog Anya parancsolatjábúl. Amen.”

267. Kőessőkre olvasni

„Ti gonosz felyhők, gonosz homályok, én tinéktek parancsolok az Úr Jézus Krisztusnak hatalmasságával, hogy a mi határunkba ne jöjjetek, mert a mi határunkban olly bor, búza terem, mint az Úr Jézusnak szent teste, vére, hanem menjetek hegyekre, köveket reszegessetek, Istennek mondom tízparancsolatjával, Szentháromság hatalmasságával. Amen.”

Számos varázsszövegű írást, cédulát ajánl gyógyításra, öt emberért, tizenkettő állatért íródott. Sokuk a veszettség ellen véd:

870. Dühössége ellen kutyáknak és marháknak

+ Kiron + Kirion + kapa + kapaton + kaparaton + In + Nomine + Patris + et + Filii + et + Spiritus + Sancti. + Amen +

Ezeket egy hosszú papiroson úgy kell írni, hogy egy sorba kiteljék a papiroson, egy-egy kutyával kenyérbe[n] megétetni. Másféle marhának is használ. Probatum.

1126. Dühösség ellen

Amelly első kenyeret tésznek a kemencében, azon kenyérnek felső héjjára írjad ezen szókat: 

+ Kyre + Kyrei + Catta + Catena + fera + fera + Sterack + Stereck + Ave + Maria +, és add megenni.

Sok recept célozza a gyógyítást bájoló cselekedetekkel (12), sok pedig a baj megelőzését szolgálja ugyanígy (40). A fegyverrel való bánásra is több bűvös eljárást ajánl (4). Olykor szűzleány fonalát vagy vizeletét kívánja meg a recept, több receptben egyes tárgyakat kell a ló sörényébe-farkába befonni attól függően, a baj a ló elején vagy hátulján van. 

Akadnak hasonlóságon alapuló gyógymódjai: gyomorfájásra farkasgyomor, kígyó ellen kígyóhagyma, sárgaság ellen sárga kakas, farkasfene ellen farkashús, torokgyík ellen sárga gyík, torokfájásra farkasgége, tüdőbetegség ellen farkastüdő. Többször megkülönbözteti a gyógyító anyagot a betegek neme szerint, és férfinak hím, asszonynak nőstény állatból ír elő orvosságot (11). Még állat esetében is előfordul a nemek ilyen megkülönböztetése: „Herélt lónak vagy ménlónak kakas-, kanca lónak tyúkzúzábúl”.

Az alapvető emberi vágyakat kifejező bűbájos cselekedetek a Mattioli családból származó kéziratokban kezdettől gazdagon voltak képviselve; a kézről kézre adott receptek itt különösen megszaporodtak. Hat recept ajánl eszközt lakatnyitásra, fogságból való szabadulásra; öt a bátorság növelésére, a győzhetetlenségre; kilenc a fegyverforgatás sikerére; három receptben sok tanács a láthatatlanságra, ugyanennyi a szeretet kiváltására. Hat recept szól a megbabonázás kivédéséről, négy a mindent megtudás lehetőségéről.Vannak receptjei tűz és jégeső ellen, kincskeresésre, pénzlelésre, játékban való nyerésre, sőt a törvényben való sikeres szereplésreis.

E bájoló cselekedetek, cédulák és ráolvasások bizonyára az irodalom- és folklórtudomány művelőinek is érdekességet fognak jelenteni. Kedvcsinálóul lássunk végül néhány érdekes eljárást:

136. Fogságrúl

A fias büdös babuknak fészkében találsz egy kövecskét, azt hordozd nálad, minden rabságbúl kiszabadúlsz. 

793. Hogy meg ne lássanak

Keress hollófészket: ha fiai vannak, akassz fel egyet, ha három leszen; ha több lesz, akassz fel kettőt a fészke eleibe erős madzaggal. A holló szégyenli, hogy ott függ, elmegyen a tengerre, kilenced nap múlva visszajő, hoz egy követ, mellyet a szájában tészen, hogy ne lássák. Azután odamenvén kilenced napra, jól megjegyezvén a fát és a holló fiának felakasztását, mert nem találja meg az ember; fel kell menni, le kell hozni a hollófiat, s keresni a szájában a követ. A nyelve alatt kell hordozni, senki sem lát. Probatissimum.

Item egérfészket keress, amellyben kilenc egérfiú vólna, égesd meg mind, törd öszve, hints[d] akárki eleibe, nem fogja látni, akármit elvihetsz.

Item a hollónak bal lábát és a szívét száraszd meg, igyál egy keveset borba[n] vagy vízbe[n], huszonnégy óráig senki sem fog látni.

Item keress büdösbankafészket, és abban a fészekben keress; követ találsz benne, hordozd nálad, nem látnak.

A szeretet elnyerésére is van módszere:

929. Hogy minden embertül szerettessél

Írd ezen szókat [cédulára], és hordozd a nyakadon:

anaso, anoso, obatecus An, Apam, Efrat Eve.

Item a denevérnek vérével naptámadat előtt kenjed magadat: valakinek a kezedet nyújtod, mindenik fog szeretni.

 

 

A kötet: Állatokat és embereket gyógyító fortélyok. 18. sz. vége, Budapest, Máriabesnyő, Magyarságkutató Intézet, Attraktor, 2020 (Intra Hungariam, 17).


S. Sárdi Margit

 

A nehéz élet:

Verseghy Ferencnek (1757–1822) nem volt könnyű élete. Előbb szerzetesrendjét, a pálos rendet oszlatta fel II. József király 1786-ban, majd egy francia történeti munka fordítása miatt kellett védekeznie; katolikus lelkész, tábori pap, ám egy nehezen dokumentálható szerelmi viszony egy egykori apácával árnyat vet hivatására; cenzor szeretett volna lenni, ám végül a Martinovics-féle összeesküvésbe keveredett bele. Nemcsak a kátét terjesztette, de még a Marseillaise-t is magyarra fordította. Halálra ítélték, majd az uralkodó, I. Ferenc kegyelemből bizonytalan idejű várfogságra ítélte. 1794. december 11-én tartóztatták le, s csak 1803. augusztus 28-án szabadult. Bár rabtársa, Kazinczy Ferenc úgy emlékezett vissza, hogy a fogságban megtört („sírt, nyivákolt, szent énekecskéket énekelgete”), a csaknem tízévnyi fogság után – mintha mi sem történt volna – nagy energiával keresett magának megélhetést. Főúri gyermekek házi nevelője, József nádor magyar nyelvmestere, szerkesztő, korrektor, szótáríró, nyelvész, fordító, s nem utolsósorban költő, író. Életében csaknem ötven irodalmi és tudományos munkája jelent meg nyomtatásban, kéziratos hagyatéka tetemes.

 

01 Martinovics

A jakobinus összeesküvés fája, az egyik ága Verseghy

 

E fordulatos és gazdag pálya homályos részletei egyre tisztábban állnak előttünk. Doncsecz Etelka kiadásában immár hozzáférhetők Verseghy ismert levelei és a neki írottak is. A csaknem 1200 oldalas, mintegy 280 magyar, latin és német levelet tartalmazó kiadvány részletes jegyzeteket és a magyarázatokat tartalmaz Verseghy pályájáról és egyes döntéseinek aktuális hátteréről. Ezt az anyagot átolvasva végig lehet követni azt, amiképp egy egyházi értelmiségi elveszíti stabilnak hitt egzisztenciáját, amiként belekeveredik korának legnagyobb politikai botrányába, s ahogy megpróbálja kisiklott karrierjét visszaterelni egy olyan vágányra, melyen ha gazdagság nem is, legalább tisztes megélhetés várja.

 

02 Rusz Károly 1869 es metszetén Verseghy

Verseghy Ferenc Rusz Károly 1869-es metszetén

 

A nevelő:

A megélhetés egyik útja a nevelői pálya volt. A 19. század elején virágzott a nevelési irodalom, a tehetős családok igyekeztek minél képzettebb nevelőre szert tenni, hogy gyermekeik ne pusztán a gyakorlati tennivalókban legyenek járatosak, hanem egyszerre ismerkedjenek meg különböző nyelvekkel, a tudomány eredményeivel és a társas viselkedési szokások alapvető szabályaival, hogy a művelt úriember és kisasszony társasági erényeit különféle helyzetekben legyen képes csillogtatni, hogy a társadalmi ranglétrán ezen erények segítségével legyen képes mind magasabbra kapaszkodni.

Verseghy két ízben is nevelősködött. Előbb gróf Szapáry Jánosnak, a nádor főudvarmesterének Leopoldina nevű leányát képezte 1806 és 1810 között, majd 1811–12-ben a kilencéves báró Prónay Lászlót fogadta be házába. A két eset közül most a másodikra fordítjuk figyelmünket, mivel az jól dokumentált: Verseghy ott nem házhoz járt, hanem a szülők nála hagyták a gyereket, s levélben kértek tájékoztatást a fejleményekről. Bár Prónay László mindössze egy bő évet tartózkodott Verseghynél, a folyamatos német nyelvű levelezés az édesanya és a pap között mégis számos tanulsággal szolgál. Igen ritka ugyanis, hogy ennyire részletesen adatolva legyen az a pedagógiai gyakorlat, amiképpen egy főúri csemetét megpróbálnak jó modorra nevelni, hogy ilyen részletgazdagsággal olvassunk a nevelés mindennapi gondjairól-bajairól, anyagi feltételeiről.

 

 03 William Hogarth

William Hogarth: The Graham Children, 1742.

 

A helyszín:

Verseghy Ferenc önálló lakrésze Johann Ossitzky, a nádor ajtónállójának budai lakásában. Itt élnek még: Osstizky felesége, Marie, és gyermekei, Karl és Rosine. Az Ossitzkyékkal való együttlakás előnye, hogy Ossitzkyné főz és mos rájuk, hogy a gyerekek játszópajtásként használhatóak.

 

A szülők:

Az anya: Hirgeist Anna Verseghy egykori fogolytársának, Hirgeist Ferencnek a húga. Amikor 12-13 éves korában meglátogatta a budai várfogságban sínylődő rabokat, Kazinczy egyből beleszeretett, s plátói érzelmeit évtizedek múltán is táplálta. Ha másról nem is, arról árulkodik ez az eset, hogy a jakobinus foglyokra mély benyomást tett a lány, s a jelek szerint a kapcsolat később sem szakadt meg közöttük. Verseghyt is innen ismerhette, s nem véletlen, hogy nem az apa, hanem Prónayné intézte fia nevelésének ügyeit – ő állt meghitt barátságban az egykori államfogollyal, akit leveleiben testvérének szólított. Báró Prónay Simon, az apa rangon alul házasodott, s ez szintén Hirgeist Anna nem mindennapi tulajdonságaira (s nem is feltétlenül csak szépségére) utalhat. Ezen túlmenően a férfi élte a magyar arisztokraták életét: gazdálkodott birtokán (Magyarnándor), politizált és Bécsben múlatta az időt.

 

A gyermek:

Vásott.

 

A történet időtartama:

Rövid. 1811. június 9-én hagyták a szülők Lacit Budán, 1812 júliusának közepén váratlanul megjelent az apa, és magával vitte fiát.

 

A szakítás oka:

A források nem árulkodnak, hogy miképp romlott meg a bizalmi viszony Prónay és Verseghy között. Így aztán többféle értelmezés is elképzelhető. Lehetséges, hogy Prónaynak elege lett abból, hogy Verseghy és Ossitzkyék egyre-másra azt jelentik: nem jönnek ki a pénzükből, emelésre van szükség. Ekkoriban a pénz olyan gyorsan veszti értékét, hogy szinte napról napra követhető a levelek sorából. Verseghy mindössze két hete van együtt neveltjével, s már jelzi a bajokat: „De Kedves Húgom!” – írja az anyának familiáris stílusban – „Mihez kezdjünk a növekvő drágasággal?” A panaszok oly gyakoriak, s oly elemiek, hogy az ember szinte elképzeli a koplaló, egyre girhesebb bárófit. Miközben persze a pénz valóban veszített értékéből, ezt a vidéki birtokára húzódó Prónay Simon csak nehezebben és lassabban érzékelhette, mint a városi polgárok. Ilyeténképpen előfordulhat, hogy megerősödött benne a meggyőződés: Verseghy és Ossitzkyék fejőstehénnek nézik.

Egy másik lehetőség, hogy a lutheránus Prónay növekvő aggodalommal követte a katolikus nevelő tevékenységét. Verseghy magával vitte Lacit a templomba, bevezette lelki élete mindennapjaiba. Bár ebben az irányban is csak vakon tapogatózunk, mindenesetre tanulságos, hogy Verseghy után egy másik jeles korabeli entellektüelt alkalmaztak Prónayék Edvi Illés Pál személyében. Fiatalabb, tiszta a múltja és evangélikus.

Egy harmadik lehetőség sokkal banálisabb utat kínál. 1812 januárjában az apa futó látogatást tett fiánál, akit meglehetősen rossz egészségi állapotban talált. Az anya aggódva érdeklődő sorai mögött talán a bizalom elvesztése is ott bújik: vajon miért nem írt hosszú leveleiben erről semmit a nevelő?

S végül az is megeshet, hogy egyszerűen a nevelési elvek különböztek.

 

A verekedő gyerek:

Miután Lacit Budán hagyták, Prónayné pesti szállásukról már másnap érzékeny levelet írt, melyben érdeklődik az elválás hatásáról: „Megszokott már ott? Vagy egyáltalán sóvárog utánunk? Kerekednek a szemei, mikor Carlt vagy Sinit felelni hallja?” Verseghy válaszából az derül ki, hogy e szemek nem kerekedtek, hanem záporoztak belőlük a könnyek, ám a játékban hamar vigaszt lelt. Az már más kérdés, hogy miként. Idézem: „Este egy zsinórra, mint a lovakat, befogta Karlt, Rosit s még egy kislányt, aki épp Rosinál volt látogatóban, s a kötélállomásig hajtotta őket és vissza, fel és alá. Hogy hajlamait kitudjam, az első órákban szabad gyeplőn hagytam. Miközben a kocsit festette, a jelenlétemben ugratta és kötekedett Karllal, s nagyon találó, ugyanakkor csípős megjegyzéseket tett rá. A fiú sírva ment haza, de rábeszélésemre újra csatlakozott hozzá. [...] Az ostort Rosira és barátnőjére emelte, mintha kocsizna, olyat húzott rájuk, hogy piros foltok váltak láthatóvá testükön. [... A lányokkal] megbeszéltem, hogy menjenek oda hozzá. Alig értek azonban a közelébe, ő Rosi ostorcsapásoktól még piros kezét csalánnal kezdte el verni, úgy, hogy az felhólyagosodott.” Verseghy négyszemközt megdorgálta a gyereket, majd az anyához fordult: „Helyesen jártam el így, kedves Mama?”

Verseghy itt és a következő leveleiben a korabeli nevelési szakírók pontosságával adagolja, hogy mit miért csinál. Annak a híve, hogy a gyerek maga ismerje fel tetteinek következményeit, lustaságának káros hatását, kegyetlenkedéseinek hiábavalóságát. Laci hol sír, hol apatikus, miközben az őt nevelő pap folyamatosan manipulálja környezetét. A 18. század öröksége ez: az embert nevelni kell, hogy a benne természetétől fogva meglévő jóság felébredjen és megerősödjön. Csakhogy a neveltek képességei esetenként eltérhetnek, s a nevelő kötelessége, hogy felismerje a jeleket, s a megfelelő irányba terelje a személyiség kibontakozását. Idáig Prónay, Prónayné és Verseghy minden bizonnyal egyet is értett volna.

Abban viszont már nem biztos, hogy milyen hatással van a társaság az egyénre. Prónayné még az előkészületek idején ajánlotta Verseghy figyelmébe Jean-Jacques Rousseau nevezetes könyvét, az Emilt: „Túlságosan felkavart vagyok, hogy hízelegjek Önnek, de olvasta Rousseau Emiljét a nevelésről?” – kérdi a báróné. Majd így folytatja: „S ha mindaz a szép és igaz, ami Rousseau-ból csak álmodható, elérhető, akkor úgy érezzük, olyan szerencsénk van, amely ezer közül tán csak egynek adatik, hogy fiunk képzését egy igaz barátunkra ruházhatjuk!” Azaz: Laci volna itt Emil, Verseghy pedig Emil nevelője. Márpedig az így előirányzott nevelés éppen ellentétes irányú mindazzal, amire Verseghy törekedett: Rousseau a gyereket kiragadná a társadalomból, hogy természetes jóságát a társas szokások ne rontsák meg, míg Verseghy épp az idejekorán kezdett társas szocializáció híve, aki folyamatosan társaságba hordja neveltjét, aki folyamatosan társas helyzetekből szeretne morális tudást kicsikarni. Feltehető: egy év elegendő idő volt arra, hogy a vásott kölyök megjobbításának eme eltérő tendenciája kiderüljön a szülők számára is.

 

04 Emile

Emil észreveszi a civilizációt

 

A báróné megkérdezte, hogy ugyan olvasta-e Verseghy Rousseau nevelési regényét. Már hogyne olvasta volna, hiszen azt mindenki olvasta (vagy legalábbis mindenki ismerte) ekkoriban? Már hogyne olvasta volna, hiszen pár évvel korábban éppen Verseghy magyarított egy frenetikus német paródiát a francia regényről? A Gróf Kaczaifalvi László, vagy a’ természetes ember történetének hősét az apja húsz esztendős koráig vidéki elzártságban, természeti környezetben neveli, a társadalomba lépvén a fiatalember azonban mégsem lelheti meg boldogságát: szerelmi csalódásai után végül egy indiai pária leányának karjai közt köt ki. A hazatérő ifjú gróf végül visszatér az elzárt völgybe, ahol – mai szóval – kommunát alapít. Az eredetileg August Lafontaine-től származó, majd Verseghy által számos magyar poénnal, részlettel kiegészített alapgondolat ez: Rousseau-nak igaza volt, az ember valóban természeti emberként ártatlan, de Rousseau tévedett is, hiszen innen nincs visszaút a társadalomba.

 

05 Kaczaifalvi

Az ifjú Kaczaifalvi szerelmi csalódása

 

A báró olvas:

1812 késő tavaszán ül Prónay Simon a könyvtárszobájában. Verseghy regényét olvassa. Rögtön az elejefelé talál rá erre: „Tömve lévén a’ Grófnak [ti. az apának] feje az újjabb Filozofusoknak amaz elmefuttatásival, mellyekkel az emberi nemzetnek természetes állapottyát, minekelőtte polgári társaságokba öszvevonódott volna, lerajzollyák; valamint a’ régi poétáknak agyaskodásaival is, mellyekkel az emberi nemzetnek gyermekkorát mint legboldogabb aranyüdőket magasztallyák; könnyű volt neki arra a’ gondolatra jutni, hogy fiának természetes nevelést adjon, melly nélkűl nevedéke, az ő itélete szerínt, boldog nem lehetett. Meg nem gondolta ő, hogy az embernek természetéhez tartozik a’ tökélletesedésre való hajlandóság, és ama’ sorsának jobbítására késztető ösztön, melly őtet az oktalan állatoktúl megkülömbözteti, és hogy errenézve az emberi nemzet soha az úgynevezett puszta természetes állapotban nem élhetett, sem eggyügyű gyermekkorában örökké meg nem maradhatott.” Hogy én volnék az öreg Kaczaifalvi? Hülyének néz ez engem? Még hogy ökör, aki túl sok Rousseau-t olvas! Ezt nem hagyhatom! Nem szól a nevelővel testvéries viszonyban álló s érzékeny leveleket váltó nejének, hanem csomagol, s utazik Budára, hogy a városi romlottságból fiát kiragadja.

A kocsi elé fogott kislány sebei begyógyultak. Laci is ember lett valahogy.

 

 

Az írás forrásai:

August Lafontaine, Der Naturmensch, Halle: Johann Gottfried Ruff, 1799. (Letölthető innen.) 

[Verseghy Ferenc,] Gróf Kaczaifalvi László, vagy a’ természetes ember: Történet, Pest: Patzkó Ferenc József, 1808. (Letölthető innen.) – Kritikai kiadása: Verseghy Ferenc Szépprózai művei, kiad. Béres Norbert, Csokonai könyvtár: Források 20, Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2018. (Megrendelhető itt.) 

Jean-Jacques Rousseau, Emil, vagy A nevelésről, ford. Győry János, Neveléstörténeti könyvtár. Budapest: Tankönyvkiadó, 1957.

Kazinczy Ferenc, Fogságom naplója, kiad. Szilágyi Márton, Kazinczy Ferenc művei. Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011. (Letölthető innen.) 

Verseghy Ferenc Levelezése, kiad. Doncsecz Etelka, Magyar írók levelezése. Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2019. (A német nyelvű levelezés fordítása is Doncsecz Etelka munkája. – Megrendelhető itt.)

 

Vaderna Gábor

 

 

 

Szontagh Gusztáv jegyezte fel, hogy egy késő éjjelen, a 19. század elejének Pestjén Szemere Pál éppen hazafelé tartott, amikor egy „carbonari” köpenyt viselő sötét alakot pillantott meg magával szemközt. Az amúgy is gyenge idegzetű Szemere egészen megrémült a haramiának tűnő férfitól, s gyorsan átsietett az utca túloldalára, hogy ne kelljen közvetlenül mellette elhaladnia. A sötét alak azonban hirtelen rohanni kezdett, s amint odaért hozzá, fegyvert szorított Szemere mellkasához, majd a pénzét követelte. Szegény Szemere – nem egy költő finom lelkének való az efféle fegyveres rablás – azon nyomban elájult. Így csak később tudhatta meg, hogy valójában nem rablótámadásnak, hanem a hazafelé tartó, igen jó kedélyű Kisfaludy Károly tréfájának esett áldozatul, aki mindössze a kapukulcsát szorította barátja melléhez. [1]

KEP1 2

 Szemere halálra rémül (Charles Raymond Macauley: Edward Hyde attacks Danvers Carew, 1904)

Tatárok Magyarországban sikerével népszerűvé váló Kisfaludy, aki az 1820-as években az Aurora című almanach elindítását követően irodalmi vezérré vált, leginkább munkássága miatt került a figyelem középpontjába. Levelezése és későbbi visszaemlékezések alapján azonban magánéletének számos olyan részlete is megismerhető, amely izgalmasan árnyalhatja a szerzőről kialakított képünket. A következőkben ezekből a bohém történetekből emelnék ki néhányat.

Bár sohasem nősült meg, Kisfaludy számos szerelmi kalandjáról maradtak feljegyzéseink. Saját önéletrajzi levele szerint a katonaságot is egy leány szerelméért hagyta ott, de a házassági terve meghiúsult. [2] Később, amikor festőnek tanult Bécsben, sok időt töltött a színházban, mi több, egy színésznővel is hírbe került – legalábbis erről tanúskodik egy levél, amelyben tagadja az erre vonatkozó vádakat: „Ne hidd, akár mit mondanak felőlem – én sem theatrumi pictor nem vagyok, nem is voltam, sem komédiásnét nem szeretek[.]”[3] Nem sokkal ezután újra magyarázkodnia kellett: 1813-ban egy „nyilvánságos személy” gyermeke apjának vallotta, amit Károly az őt megrovó nővérének szintén tagadott, habár azt bevallotta, hogy a nő télen valóban járt a szállásán. [4] A levelet kiadó Bánóczi József szemérmetesen a függelékben közölte csak az ügy fontos részleteit: 

Igaz, a leány bejött télen a kis szobába, de én látván, hogy oly nagy k–, megvetettem, a mint láttad és valóban nem volt képmutatás hozzá való viseletem; egyebet nem tudok felőle mondani, csak hogy nincs esze, hogy magának jobb patronust nem keresett.[5]

Hogy mi történt valójában, azt ma már lehetetlen kideríteni, azonban Kisfaludy közeli barátja, Hunkár Antal, akivel egy időben Pesten együtt lakott, azt jegyezte le róla, hogy kifejezetten a szűzies vonásokért rajongott, s akár egy apróság is elég volt, hogy azonnal kiábránduljon a szeretett nőből: 

Szeretett ö nagy hévvel, de leg inkább 13 és 15 évesseket, azt állitván, hogy az első kézben a’ virág illata leg igazabb, és mennél több kézen fordul meg, annyi meg annyi idegen illatokban részesül az. De szerelme illyenkor ólly gyengéd, ólly ártatlan, gyermekies vala, mint azt csak Psyche mintájára lelke költőileg elé tudá varázsolni, és épen azért ezen fokozat tartós nem vala, mert a’ leg csekélyebb prosaicus szó vagy cselekedet által azonnal a’ fagyos pontra le szállott. [6]

Károly egy alkalommal kiköltözött a külvárosba is egy leány kedvéért, hogy abban a házban béreljen szállást, ahol az illető leány is lakott. Mikor azonban „istenasszonya” körében a legboldogabb lehetett volna, egy korai órán kitekintett az ablakon, s látta: „Az isten aszonyt a’ szemétre állani, szoknyáját egy kissé elébbre huzni. lábait egymástól el vetni és peselni!” [7] Kisfaludynak több se kellett, csapot s papot hagyva eljött a szállásáról, többé szóba sem állt a leánnyal, az hiába kereste.

KEP2

Barabás Miklós: Kisfaludy Károly

Hunkár nemcsak barátja szerelmi életéről írt részletesen, de egy olyan esetről is beszámolt, amely szerinte valamilyen módon hozzájárulhatott a „Herculesi erővel biró” Károly egészségének megromlásához és korai, 1830-ban bekövetkezett halálához. 1819 egyik éjjelén Kisfaludy a váci utcai Hét Elector Vendéglőben igen kedvetlen hangulatban, egymagában vacsorázott. Egyszer csak betoppant Keglevich Miklós és néhány cimborája (köztük a híres Jósa György, akiről Jókai Mór az Egy magyar nábob Kárpáthy Jánosát mintázta). A korhely figurák inni kezdtek, s mivel látták, hogy Kisfaludy nem iszik, rászóltak: „Hát te miért nem iszol velünk? Vagy tán nem is tudsz már inni?” Mire Kisfaludy azt felelte: „[N]emhogy ezt meg nem iszom, de akár a’ boutelliát is mege[sz]em.” A korhely urak erre: „[S]zeretnénk ezt látni, könnyű azt el mondani[!]” Károly nem akarta szavát megszegni, hát megitta a bort, majd pedig fogta az üvegpalackot, és egészen szétrágta – annak ellenére is, hogy a szilánkok véresre vágták a száját. Károly másnap reggel mesélte el Hunkárnak az esetet, majd megjegyezte, hogy a legnehezebb feladat az üveg aljának szétrágása volt. [8]

Az imént idézett történetet Hunkár két évtized távlatából jegyezte le, majd az 1850-es évek végén szintén elmesélte egy társaságban, ám néhány részletet megváltoztatott. A második változat szerint az úri cimborák az erős italozás közben borospoharakat vágtak a földhöz „hunczut a ki meg nem issza” felkiáltással, mire Kisfaludy megelégelve a mulatozást azt kiáltotta: „hunczut a ki a borosüvegét megnem eszi”, majd leharapta a borosüveg nyakát és megrágta. [9]

Az esetről más is beszámolt, így a történet olyan változata is ismert, amely szerint az egész mögött egy fogadás állt, sőt Kisfaludy több alkalommal is megcsinálta az üvegevő bravúrt.[10] Maga Kisfaludy Károly is utalt erre egyik 1820-as levelében, ahol szabadkozott korábbi életvitele és felelőtlen tettei miatt: 

Atyámmal való boldogtalan egyenetlenségem; melyben egyébiránt ártatlannak érzem magamat, minden házi rendet gyülöletessé tett előttem, s én vad mulatságokban kerestem emlékezetem eltompulását. De visszatértem – jobb érzésem elég korán mentett meg, és bizonyossá teszem, hogy nem fogok többé ... poharakat enni. [11]

Kisfaludy maga már poharakat említ, ami egyrészt valószínűbbé teszi a mutatványt (az üvegpalack vastag fenekének megrágásával talán csak ugratta Hunkárt, vagy a jelen nem lévő barát színezte ki később a történteket), másrészt a többes szám azt is megerősítheti, hogy többször megtörtént. Károly talán már katonaévei során találkozott ezzel a férfivirtust bizonyító mutatvánnyal, s ismerte a módját, hogyan lehet megrágni egy poharat anélkül, hogy maradandó baja történjék.

KEP3

Tengeri levegői vihar (Magyar Nemzeti Galéria)

Érdekesek még a Kisfaludy írói munkamódszeréről fennmaradt források, különösen Hunkár Antal azon emlékei, melyek egy egészen sajátos szokást örökítettek meg. Eszerint Károly késő éjjel, akár rossz időben is, kijárt a Duna mellé ihletet gyűjteni: 

Irt ö villám sebességgel si vena aderat, [12] illyenkor gyakran leg zordanabb időben is fel kelt éjfél után is tőlem vagy a’ magyar utczábol ki rohant a’ váczi töltésig, onnand fél kettőre vagy hajnal előtt 2 órakor hozzá fogott a’ munkához, és nem egyszer egy Ilka, vagy a’ Kérők egy nap alatt életet láttak. [13]

Habár érezhető némi túlzás a visszaemlékezésben, amely Kisfaludyt a romantikus zseni szerepébe állítja, Károly valóban nagy munkabírású, gyorsan dolgozó szerző volt, aki napok alatt megírt egy komplett drámát a színház számára. Az sem kizárt, hogy talán egy ilyen ihletett Duna-parti sétát követően tartott hazafelé aznap éjjel is, „carbonari” köpenyébe burkolózva, amikor megpillantotta az utca másik oldalára sebes léptekkel átsiető Szemere Pált.

 

Boldog-Bernád István, doktorjelölt az ELTE ITDI Magyar és Európai Felvilágosodás Doktori Programján. A 19. század első évtizedeinek irodalmi kapcsolatrendszerét kutatja különös tekintettel Kisfaludy Károly irodalomszervezői munkásságára, emellett a gótikus irodalmi hagyomány megjelenését vizsgálja a magyar romantikában, továbbá a fantasztikus irodalom.

 

[1] Szontagh Gusztáv, Emlékezések életemből, MTAKK, Tört. 2r. 11., 111b–112a.

[2] Kisfaludy Károly, Önéletrajzi levél, ford. Kerényi Ferenc = Kisfaludy Károly Válogatott művei, szerk. Kerényi Ferenc, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983, 850–852.

[3] Kisfaludy Károly Farkas Gábornénak, (Bécs, 1812.) = Kisfaludy Károly Minden munkái, kiad. Bánóczi József, Budapest, Franklin-Társulat, 1893, VI., 235.

[4] Kisfaludy Károly Farkas Gábornénak, Bécs, 1813. július 15 = Uo.,245.

[5] Kisfaludy Károly Farkas Gábornénak, Bécs, 1813. július 15 = Uo.,467.

[6] Hunkár Antal Visszaemlékezései és iratai, kiad. Hudi József, Pápa, Pápai Református Gyűjtemények, 2004, 163.

[7] Uo.

[8] Uo., 166.

[9] Pajor István, Hunkár Antal és Kisfaludy Károly, ItK, 1895/2., 215.

[10] Uo., 215-126.

[11] Kisfaludy Károly Gaal Györgynek, Pest, 1820. november 4., ford. Toldy Ferenc = Toldy Ferenc, A Magyar nyelv és irodalom kézikönyve a mohácsi vésztől a legújabb időkig II: A XIX. század költői, Pest, Heckenast, 1857, 261–262.

[12] „ha ihlet szállta meg” (latin)

[13] Hunkár, i.m., 163.

MTA kutatói pályázatai

MTA központi weboldala

MTA kutatóintézet-hálózata